Kezdőlap
YouTube
Facebook
RSS csatorna
E-mail küldése

BÖJTE CSABA OFM: Tudom azt, hogy mennyi nehézség van a mai világban

Csíksomlyón, a mise előtt

| Feltöltve: | Forrás: honline.ro | Rövid link: http://wojtyla.hu/s_!news/i__51/i__8312
Az idei csíksomlyói pünkösdi búcsú szónoka Böjte Csaba ferences szerzetes. Az ünnepre készülve kérdezte őt Takács Éva emlékeiről, valamint arról, milyen útravalót szán a zarándokoknak. A www.honline.ro oldalon megjelent interjút olvashatják.

– Van-e meghatározó somlyói búcsús emléke gyerekkorából? – Az első csíksomlyói pünkösdi búcsús emlékem Albert atyához kötődik. 1985–86-ban ő volt az ünnepi szónok. Akkor még a templomban tartották a szentmisét, nagyon sokan voltak, emlékszem, gyúródás volt. Én is ott tébláboltam a sekrestyében mint fiatal diák. Amikor Albert atya lejött a szószékről, úgy néztem rá, mint félistenre, mert nagyon jókat és szépeket mondott. Ahogy eltátott szájjal ránéztem, talán a könnyeim is potyogtak, megcsavarta az orromat, és azt mondta, ügyelj, mert olyan kancsi vagy, hogy a könnyeid a válladra folynak. Kezdet kezdetétől csodáltam egyfelől azt a határtalan komolyságot, amivel a somlyói barátok a lelkipásztori feladatokat, egyáltalán a munkát vették, másfelől a ferences jókedvet, vidámságot, azt, hogy tudtak emberek maradni. Emlékszem, utána a búcsúebédnél is az volt az érzésem, ezek az emberek hihetetlenül örvendenek, hogy együtt tudnak lenni, tisztelik, szeretik egymást, és ez nem olyan ragacsos sziruppal leöntött valami, hanem csipkelődés, viccelődés, jókedv, derű. – Mennyit változott ez a kép az idők folyamán? – Amikor pünkösdkor itt lehettem, a feladatom általában a gyóntatás volt. Reggel hétkor leültem a gyóntatószékbe kint az udvaron, és sokáig, egészen a búcsú végéig jöttek az emberek, és elvégezték a szentgyónásukat. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mit tartok a legértékesebb dolognak a csíksomlyói búcsúban, akkor azt mondanám, ezt a sok személyes megtérést, ezt a sok őszinte szentgyónást. Az emberek többsége nagy-nagy lelki terhekkel érkezik. Azt hiszem, azáltal, hogy felmennek Máriához vagy a nyeregbe, és elvégzik a szentgyónást, szentáldozást, megtisztulhatnak, újjászülethetnek, újabb reménnyel, fénnyel, életerővel telhetnek el. És én minden pünkösdi zarándokot erre biztatnék: ne a külsőségeket nézzék. Biztos szép, hogy annyi ezer ember együtt énekel, szép a sok zászló és az önfeledt együttlét, de nagyon fontos a szentgyónás, a szentáldozás, az élő Istennel való személyes találkozás, ez a belső személyes megtérés is. – Mennyire tud segíteni az ünnepi szónok ennek elérésében? – Hogy őszinte legyek, a prédikáció előtt két érzés van bennem: egyfelől tudom azt, hogy mennyi nehézség van a mai világban, a gazdasági gondok biztos, hogy mindannyiunkat érintenek. Tudom jól, hogy a több százezer emberből lesznek olyanok, akiknek talán most szűnt meg a munkahelyük, vagy most kapták a banktól az értesítést, hogy elveszik a házukat. Tudom, nagy feladat, felelősség, hogy reális válaszokat tudjunk adni ezeknek az embereknek. Ne csak jókedvű, vidám prédikáció legyen, hanem feleletet is tudjon adni a kérdéseinkre. Persze azt is tudom, hogy a prédikációt lehet, hogy én mondom, de igazából a Szentlélek Úristen az, aki a szónokot is, a hallgatókat is vezeti. Magam is emlékszem, voltak olyan beszédek, amikor kis dolgok maradtak meg bennem... A Szentlélek Úristen működik nemcsak a szónokon keresztül. Sose felejtem el, motorosok jöttek Dévára, bementünk mindannyian a templomba, és én kitettem szívemet-lelkemet, úgy éreztem, nagyon szép beszédet mondtam. S akkor odajött egy férfi, aki arra kért, írjam bele az én könyvembe, hogy a világ legrosszabb emberének. Kérdem, mitől lett olyan rossz? Mitől döbbent rá most élete hibáira? Magamban arra gondoltam, azt fogja mondani, Csaba testvér, olyan szépeket mondtál, hogy csoda. És akkor azt felelte, itt van ez a kislány, aki egész mise alatt mellette ült, és odabújt hozzá, ő pedig rájött, hogy egész élete egy nagy katasztrófa a vagánykodással, feltűnési viszketegséggel, mindenestől, mert miért nincs neki egy ilyen szép kislánya? Úgy éreztem, hogy egy jó nagyot prédikáltam, ez oda sem figyelt, és az a pislogó, aranyos gyerek, aki megszorította ennek a nagy, szakállas embernek a kezét, a maga egyszerű jelenlétével hangosabban prédikált, mint én. Ennek ellenére szívem minden melegével azt az optimizmust, jókedvet, ami bennem van, megpróbálom tolmácsolni. – Amikor gondokkal küszködő, nehéz helyzetben levő embereknek készül beszélni, hogy tudja bevinni a ferences humort, derűt, vidámságot a prédikációba? – Nekünk, csíkiaknak olyan nagy személyiségek állnak előttünk, akiktől nagyon sokat tanulhatunk. Domokos Kázmérról szeretnék beszélni a búcsún is. Ez az ember számomra szent. Szovátán született az 1600-as évek elején, és ferences szerzetes lett akkor, amikor a 660 katolikus plébániából Erdélyben már csak 58 volt lábon. A többit a protestantizmus és az átalakulási idők elvitték, az erdélyi fejedelmek betiltották a katolikus hitet. És ez az ember mégis tudott, mert tanulni, ferences szerzetes lenni. Nem volt, aki felszentelje őt, ezért Rómáig ment, hogy álmát meg tudja valósítani. Ő volt az első püspöke az Erdélyi Egyházmegyének több mint száz év után. Zsinatokat szervezett, de életének talán legfontosabb szakasza az 1661-es tatárbetöréskor következett be. A tatárok felégették nemcsak a Mikó-várat, hanem 27 templomot, falvakat, több mint 30 ezer embert elhurcoltak, senki nem tudja, hány embert öltek meg. A somlyói templomot is felégették, beszakadt a mennyezete. Domokos Kázmér a romok között megtalálta a somlyói Szűzanya sértetlen szobrát, lepucolta róla a kormot, a füstöt, kirakta, és összehívta a székelyeket, hogy együtt imádkozzanak. Október 21–22-én volt ez a szörnyű mészárlás, már télidő volt, minden elégve, és ő tudott annyi hitet, reményt magába és környezetébe vinni, hogy újra tudták építeni falvaikat, városaikat itt az emberek. Én azt hiszem, hogy sokkal könnyebb, legalábbis nem annyira nehéz a mi korunkban a lét, mint Domokos Kázmér idejében. Hát miért ne tudnánk mi saját álmunkat, céljainkat megvalósítani? Hiszem, hogy igenis van remény, van esélyünk. Márton Áron püspök Csíksomlyón járt iskolába, itt nőtt fel köztünk. Már érződött a világháború előszele, amikor felkérték, hogy püspök legyen. Ő nem futamodott meg a nehézség elől, hanem azt mondta, non recuso laborem, nem utasítom vissza a munkát, feladatot, küzdelmet. Hogy ma itt mi szépen, szabadon hirdethetjük az Evangéliumot, akár a csíksomlyói nyeregben is, ez arról szól, hogy igenis, Márton Áron győzött, elérte azt, amit maga elé célul kitűzött. És én hiszem, hogy ha az ő útjaikon járunk, akkor nincs olyan nagy gazdasági krízis, olyan nehézség, amit ne tudnánk megoldani. – A mai emberekben van akkora hit, mint a régiekben? – Én azt hiszem, hogy ők is a mi Urunk, Jézus Krisztusba kapaszkodtak és a Boldogságos Szűzanyába. Ők is belőle merítettek. Ugyanazok a források számunkra is nyitva vannak, és azt hiszem, hogy jó lenne, ha lenne akkora hitünk. Miért ne lehetne? Amikor a mennyei Atya azt mondja az angyala által a szegény Szűzanyának, hogy meg kéne szülni a mi Urunk Jézus Krisztust, akkor válaszolhatta volna azt is a Szűzanya, hogy hát szülés..., meg nevelés..., meg a gyártás kisipari-nagyipari technológiához nem ért..., nem meri vállalni... De merte vállalni a tizenegynéhány éves fiatal, egyszerű falusi lány, igent mert mondani az Istennek. S én azt gondolom, a mi feladatunk sem az, hogy vizsgálgassuk, mennyi felkészültségünk van, mekkora szellemi vagy fizikai potenciállal rendelkezünk, hanem merjük Istennek felkínálni magunkat, merjük kimondani, hogy igen, itt vagyok, Uram, számíthatsz rám, veled vagyok, bízhatsz bennem. Fog ez menni!

Hirdetés PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése
A szervezetet a
Magyar Élelmiszerbank Egyesület támogatjahirdetés
hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés