Kezdőlap
YouTube
Facebook
RSS csatorna
E-mail küldése

Egyensúly - Füzi László a negyvenéves kecskeméti Forrásról

| Feltöltve: | Rövid link: http://wojtyla.hu/s_!news/i__51/i__4794
Negyven évvel ezelőtt, 1969 márciusában jelent meg a Bács-Kiskun megyei Forrás folyóirat első száma, amely több más vidéki lap mellett a központi és a helyi értékek viszonyának újrafogalmazását, a valóságábrázolást tűzte ki célul – sokszor a hatalom ellenállásába ütközve. Számvetésre kértük a folyóirat főszerkesztőjét, Füzi László József Attila-díjas irodalomtörténészt, esszéírót.
Hatvankilencben, a szocialista gazdaság megreformálásának szándéka idején indult a Forrás. Azokban az években az ismert vidéki folyóiratok, a szegedi Tiszatáj, a debreceni Alföld, a pécsi Jelenkor mellett több lap is létrejött, ezek együtt nemcsak az egyetemes magyar irodalomnak váltak megkerülhetetlen fórumaivá, de a közgondolkodás horizontját is szélesítették, és a rendszerváltozás után is meg tudták őrizni pozíciójukat. Milyen szellemi fölhajtóerő hozta létre a Forrást Bács-Kiskunban? – Többirányú mozgás eredménye volt a Forrás elindulása, amellett hogy megvoltak az előzményei is. Az egyik mindenképpen az említett decentralizációs mozgás, ez kötődött hatvannyolchoz, ám mire a hatvannyolcas szellem érvényesülni tudott volna, már el is bukott, vidéken viszont – megkésve – még születtek eredményei, a legnagyobbak talán éppen Bács-Kiskun megyében. Számos tudományos, művészeti műhely, gyűjtemény jött itt létre 1968 után, ezek egyike a Forrás. Ezeknek az intézményeknek a négy évtizedes léte, működése, sikere nem képzelhető el a megyei önkormányzat támogatása nélkül. A másik ok, ahogy Buda Ferenc mondta, voltak – és vannak, hadd tegyem hozzá –, akik itt akartak és akarnak irodalmat csinálni. A lap indulásakor már Kecskeméten élt Buda Ferenc, itt dolgozott Kunszabó Ferenc, tanárként Szekér Endre, Orosz László, a katalizátor pedig a lap alapító-főszerkesztője, Varga Mihály volt. S élt még Tóth László és Sántha György, akik a harmincas évekig visszanyúlóan képviselték az irodalmi hagyományt is. – A Forrás kezdettől segítette a magyarországi társadalom és a magyar nemzet magára eszmélését. Miben ragadható meg a lap akkori katalizátori szerepe? – Nagyon röviden, s ebben nem egyedi jelenségként létezett, az úgynevezett valóság megismerése utáni vágyban. Ez tükröződött a szociográfia, szélesebb értelemben a valóságirodalom iránti érdeklődésben, ami együtt járt a szociográfiai hagyományok feltárásával és a szociográfiai könyvek állandó figyelemmel kísérésével. Más vonatkozásban pedig a magyarságtudat tágításában: a népi hagyományok és a határon túli magyar irodalom, a határon túli magyarság iránti nyitottságban, valamint a néprajzi, történelmi érdeklődés formálásában. Ez a szemlélet az Ilia Mihály szerkesztette Tiszatájban jelentkezett, de más lapok mellett a Forrás és az Alföld is követte ezt a gyakorlatot. – A Forrás korabeli kultuszának egyik oka az volt, hogy nem egy esetben radikálisan lépte át, tágította a kimondhatóság határait. Ezeknek a „botrányos” lapszámoknak – hiszen a hatalom részéről nem maradt el a retorzió – a szellemi hozadéka, ma már jól látható, irodalomtörténeti jelentőségű. – Nyilván említeni kell embereket, főképpen a mai felejtés idején. Varga Mihályt, akit már 1972-ben eltávolítottak a lap éléről; Zám Tibort, aki az akkori idők par excellence szociográfusa volt, s akinek az életébe került a hatalommal való állandó ütközés; Buda Ferencet, aki nagy költészetet teremtett, s emberi tartása, hatása nélkül az itteni élet megváltozása elképzelhetetlen lett volna; s Hatvani Dánielt, aki szociográfiái és más munkái mellett a lap „üzemszerű” működését is kialakította, s viselte egy-egy szám romboló következményeit. Voltak természetesen emblematikus számok is: ilyennek tartom az 1979. szeptemberit, akkor jelent meg a fiatal írók lakiteleki tanácskozásának anyaga; az 1980. februári számot, amelyikből a hatalom utasítására a nyomdában pengével vágták ki Csoóri Sándor Egy nomád értelmiségi című írását (később a Forrás-antológiában közöltük); s fontosnak tartom az 1943-as szárszói tanácskozással foglalkozó 1983. augusztusi számunkat. – Kányádi Sándor Bács-Kiskun megyét a magyar költészet Ruhr-vidékének nevezte: itt született Petőfi Sándor, Katona József, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Az úgynevezett vidéki irodalmi lapoknál mindig fölmerül a centrum és a lokális viszonya, aránya. Úgy tűnik, a Forrásnak sikerült a finom egyensúlyt megtalálnia e téren. – Sajátos irodalmi-művészeti kultúra alakult itt ki: azt szoktam mondani, hogy lokális, de nem provinciális kultúra, amely úgy őrzi a kötődését a hagyományokhoz és a sajátosságokhoz, hogy a rossz értelemben vett vidékiség nem érződik rajta, s persze léteznek nem lokális vonatkozásai is. Ez tisztán megmutatkozott akkor, amikor Homok-haza című irodalmi képeskönyvünket jelentettük meg. Említettem már, hogy számos fontos tudományos-művészeti műhely tevékenykedik itt, őket ugyanúgy jellemzi a háttér megteremtésének-keresésének szándéka, mint a Forrást. Számomra például nagyon fontos volt, hogy ebben a hónapban Kiskunhalason és Kecskeméten is rendeztek olyan szavalóversenyt, amelyen a Forrásban megjelent versekkel lehetett indulni. Az előbb értelmezett „lokalitás” szempontjából jelentősek voltak a Kodály- és Bartók-számaink, a Katona Józseffel kapcsolatos összeállítások, mások mellett a Tóth Menyhért-kultusz kialakításában is megvolt a Forrás szerepe. – A rendszerváltozásig a Forrás a hazai szociográfiai irodalom legfontosabb fóruma volt, azóta viszont e műfaj meglátásom szerint igen sokat veszített súlyából. Nincs már szükség az írók közvetlenebb valóságföltáró munkájára, vagy ma is születnek ilyen művek, de elsikkadnak? – Természetesen ma is születnek, viszont Németh Lászlót is idézhetném, aki akár a formai elemek mögött is megérezte a társadalmi meghatározottságot. Viszont a változások egyik megnyilvánulása valóban a közvetlen társadalomábrázoló szándék eltűnése. Számos oka van ennek, azt hiszem, még a bulvárosodás is az okok közé tartozik, de például az is, hogy a társadalomábrázoló irodalom nem követte azokat a nyelvi változásokat, amelyek az irodalom más területein végbementek. Viszont az esszé is lehet jelenkutató műfaj, legalábbis az egyik ága, s ha Sándor Iván, Vekerdi László írásaira gondolok vagy éppenséggel Ryszard Kapusciński világhírű lengyel író munkáira, akkor azt mondom, hogy a „valóság” ma másképpen jelenik meg az irodalomban, mint a hatvanas vagy hetvenes években… Amikor Ryszard Kapuscińskival először találkoztam, azt kérdeztem tőle, miért nem Lengyelországról ír. Azt válaszolta, nekem minden sorom Lengyelországról szól, azok a sorok is, amelyeket A császárban leírtam. Ez 1982-ben volt, azóta természetesen megváltoztak az utalások, de vannak általános emberi jelenségek. – A rendszerváltozás után nyilván újra kellett fogalmazni a lap programját. – Azt mondtuk 1989 táján, hogy a lap minden olyan kötődését meg kell őrizni, amely az új körülmények között megőrizhető. Itt nemcsak a „kor követéséből” fakadó változásokra utalok, hanem arra is, hogy számos új folyóirat indult 1989 táján, így ott és akkor nem lehetett ugyanott folytatnunk, ahova addig eljutottunk. Régi megbecsült szerzőink mellé új szerzők kerültek, új témák, a korábbiaknál talán tudatosabban szerkesztett tematikus számok, visszanézve pedig az is érződik, hogy nemcsak a szerkesztő szerkeszti a lapot, hanem az idő is. Mindez azt is jelenti, hogy egy lapnak nem lehet más programja, mint hogy kapcsolatban legyen a jelennel. – A beszélgetések során többször használja a „nyitottság” fogalmát. 1982 óta vesz részt a Forrás szerkesztésében, 1989-től a lap főszerkesztője. Főszerkesztőként mit jelent az ön számára a nyitottság? – A nyitottság számomra a másik ember, az új jelenségek iránti figyelmet jelenti. Szerkesztőként: figyelni egy új hangra, jelenségre, egy másik törekvésre. Ezt most nagyon fontosnak érzem, hiszen hatalmas változások zajlanak az élet minden területén, az irodalomban is. – Említette Ryszard Kapuscińskit: a Nobel-díjra is jelölt lengyel világújságíró magyarul a Forrásban közölte először írásait. De jelentős magyar írók műveinek a megszületésénél is bábáskodott a lap. Úgy tudom, Gion Nándor két regényét a folyóirat ösztönzésére írta. – Emberi és szerkesztői történetek. Kapuscińskitól tíz könyvet közöltünk folytatásokban, Szenyán Erzsébet fordításában – azt hiszem, ez rekordnak számít. Amikor Kapusciński bejött a szerkesztőségbe, első mondatára ma is emlékszem: Tóth Menyhért-képeket szeretnék látni, mondta. Hihetetlenül gazdag estét töltöttünk együtt, vehemens beszélgetéssel. Gion Nándorral, még amikor a Vajdaságban élt, párszor találkoztam, akkor is közöltük az írásait. Aztán egyszer felhívott, hogy folytatná a Virágos katona és a Latroknak is játszott című könyveit, ha lenne olyan szerkesztőség, amely közölné a részleteket. A Virágos katonát még gimnazistaként olvastam, azonnal igent mondtam. Hasonló ez a történet ahhoz, ahogy Sándor Ivánnak a rendszerváltásról írott esszékönyveit közöltük, de abban is, hogy Iván is telefonon keresett meg, hogy ilyen elképzelése van. Az egyik és a másik esetben is hónapról hónapra születtek a részek, s az írói indíttatás mellett lehet, hogy a határidő kényszere is belejátszott abba, hogy végül megszülettek e művek. Ám az is lehet, hogy az egymás iránti bizalomról szólnak ezek a történetek. – Karakteres, de nem irányzatos lap a Forrás. Sokféle író együttese alkotja a lap szellemi holdudvarát. Mai megosztottságunkban nem okoz ez feszültséget? – Nem érzek ilyen feszültséget, ott, ahol irányzatos lapok vannak, kellenek összefoglaló, integráló folyóiratok is. Kialakult szerzőgárdánk van, noha a szerkesztő mindig törekszik arra, hogy új szerzőkkel kerüljön kapcsolatba. Közvetlenül a lap körül tevékenykedik Buda Ferenc, Szekér Endre, Pintér Lajos, Dobozi Eszter, s számos alkotó, tudós Bács-Kiskun megyéből, így például Orosz László, Csatári Bálint, Beke József, Bahget Iskander, Benes József, Ittzés Mihály, a Bátyán élő néprajzos, Fehér Zoltán. Állandónak tekinthető szerzőnk Vekerdi László, Sándor Iván, aztán Ilia Mihály, Kányádi Sándor, Lengyel András, Tandori Dezső, Kovács András Ferenc, Tornai József, Zalán Tibor, Géczi János, Tolnai Ottó, Maurits Ferenc, Utassy József, Kiss Benedek, Bogdán László, Ferenczes István, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Ferdinandy György, Zelei Miklós, Podmaniczky Szilárd, Háy János, Fekete J. József, Staar Gyula, Bombitz Attila, Kovács Kriszta, Balogh Tamás. Nem tudom sem az ábécé, sem az életkor szerint sorolni a neveket, sem úgy, hogy valaki határon belül vagy határainkon túl él, s úgy sem, hogy fiatal vagy kevésbé fiatal, számomra valahol együtt vannak a szerzőink – természetesen azok is, akiket most itt nem említettem. A holtakkal is együtt vannak: Székely Jánossal, Balázs Józseffel, Herceg Jánossal, Páskándi Gézával, Baka Istvánnal, Nagy Gáspárral, Faludy Györggyel, Gion Nándorral s Zám Tiborral, Hatvani Dániellel. – A Forrás problémaérzékeny, tematikus számokkal is felhívja magára a figyelmet. Ön szerint egy irodalmi folyóirat – maradjunk csak a Forrásnál – ma is lehet a szellemi folyamatok katalizátora? – Nyolcvankilenc előtt a zárt tér minden szellemi jelenséget felerősített, s a lapokat számos esetben katalizátornak mutatta, teljes joggal. Ma is létezik a katalizátorszerep, ám ez jóval kevésbé mutatja meg magát. Ezért is gondolom fontosnak a tematikus összeállításokat, nem szólva arról, hogy egy-egy ilyen szám a szerkesztőnek is kihívást jelent. Csak az elmúlt tíz évben körülbelül ötven tematikus összeállítást jelentettünk meg, statisztikai átlagot nézve majdnem minden második számunkban. Azt hiszem, a szerkesztő témák, területek hangsúlyozásával vagy épp nagyobb terjedelmű munkák, sorozatok közlésével is részt vehet a szellemi életben. (Pécsi Györgyi interjúja a márciusi Magyar Nemzetben)
Hirdetés PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése
A szervezetet a
Magyar Élelmiszerbank Egyesület támogatjahirdetés
hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés