Kezdőlap
YouTube
Facebook
RSS csatorna
E-mail küldése

II. János Pál és az „Új Teológia”

| Feltöltve: | Forrás: Pater Augustinus | Rövid link: http://wojtyla.hu/s_!news/i__56/i__4531
Az úgynevezett Új Teológia (nouvelle théologie) már jóval a II. Vatikáni Zsinat előtt létezett. Köztudomású, hogy mennyire különbözik ez a régi, klasszikus teológiától. Képviselői már nem a katolikus hitvilágra annyi befolyást gyakorló skolasztikus bölcseletre építkeztek, hanem azt gondolták, hogy ez utóbbi már semmiképp sem felel meg a „modern” világképnek. Úgy vélték, hogy akármiféle bölcselet – itt-ott talán kissé módosítva, de – megfelel és összeegyeztethető a katolikus hittel.

Így persze az isteni kinyilatkoztatás és az egész katolikus hit alá lett vetve a modern idők ingatag szellemi áramlatainak. Továbbá, az egyes „modern” teológusok változó kiindulási pontjainak megfelelően, újabb meg újabb „új teológiák” jelentkeztek, olyan számosan, hogy rengeteg teológus akadt, akik magukat büszkén „pluralisták”-nak hívták. A megdöbbent kereszténységnek temérdek „teológia” lett előterjesztve, mint pl. a „politika teológiája”, a „felszabadítás teológiája”, az „alulról jött teológia”, a „meghalt Isten teológiája” stb.

A természeti és a természetfölötti rend

Az Új Teológia egyik új gondolata az úgynevezett „dualizmus” megszüntetése volt. A teológia terén dualizmusnak nevezzük a klasszikus teológia világos megkülönböztetését a „természet és a kegyelem”, az „Egyház és a világ”, a „természeti és a természetfölötti” rend között. Az Új Teológia hívei e megkülönböztetések helyére állították tanításukat a természeti és a természetfölötti meg nem különböztető „egységéről”.

Első pillantásra azt gondolja az ember: no és mi van? Az ilyen elvont, absztrakt téma pontosan beleillik abba a képbe, melyet mi idősebbek, kissé gúnyos rosszallással, a „teológusok perpatvara” néven ismertünk. Mégis, a már elhunyt Siri bíboros a „Getsemani” című művében óva intett az ilyen „ártatlannak” látszó gondolatoktól. „Feltétlenül meg kell értenünk", írja, „hogy ez itt nem egy elvont téma, nem egyes „dilettánsok” spekulációi, hanem olyan gondolatok, melyeknek nagyon is látjuk továbbgyűrűzését és következményeit az Egyház életében és gondolkozásmódjában!”

P. Lubac jezsuita atya, aki „peritus", azaz szakértő volt a II. Vatikáni Zsinaton, már jóval a zsinat előtt annak a véleményének adott hangot, hogy a természetfölötti rend már benne foglaltatik a természeti rendben. Ha ez igaz lenne, akkor a természetfölötti nem egy sajátos, járulékos ajándéka Istennek, hanem az emberi, közönséges természet folytatása lenne. Tehát az emberi természet folytatása..., azaz: az emberi természet alkotó része! De ez persze azt jelentené, hogy minden ember (mivel emberi természet birtokosa) egyúttal a természetfölötti élet birtokosa is lenne, és így minden embernek el kellene jutnia az örök boldogságra!

Annak idején XII. Piusz pápa mindjárt felismerte e tétel veszedelmes voltát. A „Humani generis” kezdetű enciklikájában (1950) így lépett fel ellene: „Egyesek eltorzítják a természetfölötti rend fogalmát, amikor kijelentik, hogy Isten nem tudhatna teremteni értelmes lényeket anélkül, hogy áldott színelátására ne hívná, ne rendelné őket!”

Hogyan látja az Egyház örök tanítása a természeti és a természetfölötti rend egymáshoz való viszonyát? Röviden: Az ember a kegyelem állapotában lett megteremtve. Céljai és végcélja átnyúlnak a természeti renden túl Istenhez, az örök boldogsághoz. Hogy e végső célját elérhesse az ember, a jó Isten képességet: kegyelmet adott neki a természetfölötti életre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten az ember teremtésével az emberi, akarati elhatározást is beépítette volna az emberi természetbe, úgy, hogy az ember végcélját sohasem téveszthette volna el, hanem csak azt jelenti, hogy Isten meghívja az embert, és akarja hallani a meghívásra szóló válaszát, és az ember válaszának minősége és mértéke szerint tárja fel neki Isten végcéljának misztériumát, mélységes titkát! Hogy ezt elérje, megajándékozza őt kegyelemről kegyelemre.

P. Rahner, aki szintén jezsuita atya és ugyancsak peritus volt a zsinaton, hasonlóan vélekedett, mint P. Lubac, sőt jócskán túl is haladta őt! „Az emberréválás teológiája” c. könyvében ezt írja: „Aki létét felveszi, tehát emberi voltát magára veszi..., az azt mondja Krisztusnak, ha még nem is tudja, mit mond: Igen! Azaz az Enberfiát elfogadta, mivel Isten az Emberfiában az embert elfogadta!”

Csakhogy sehol sem található az Írásokban, vagy az Egyház tanításában, hogy az ember, mivel elfogadta az ő létét, Krisztusnak is igent mondott! Isten sem „fogadta el” az Emberfiát, hanem Ő maga, az Emberfia, Isten! Rahner fejtegetései tehát nem stimmelnek, és így a végkövetkeztetése is hamis! Megjegyzéseiből inkább az következik, hogy Rahner (mint egyébként más modern teológus is) azt tartja, hogy Jézus Krisztus csupán ember volt, és Istennek tetsző élete miatt lett Istentől „fiúvá fogadva”.

Rahner tanítása szerint minden nem keresztény ember „anonym keresztény” (névtelen, ismeretlen), és mindenféle nem-keresztény vallás „anonym kereszténység ”. Szerinte tehát minden vallást Isten akart, mindenféle vallás az Isten kinyilatkoztatása és az üdvösség útja lehet Istenhez. Egy ilyen tanítás szükségszerű következménye a zsinati egyházba betört kritikátlan ökumenizmus!

A minden-megváltás tana

Lubac és Rahner tanítása, hogy a természetfölötti egy lényeges „alkatrésze” az emberi természetnek. Ez az elmélet megengedi a következtetést a mindenmegváltás, azaz minden ember megváltottságának a tanára. A svájci Hans Urs von Balthasar még további indokokat szállított ehhez. Azt mondja: az Úristen végtelen jósága nem engedheti meg, hogy az emberek örök kárhozatra jussanak! Azt gondolja, hogy az örök kárhozat a jóságos Isten szeretet-tervének megfeneklését jelentené és az Isten kudarca lenne. A pokol – talán – létezik, de minden valószínűség szerint: üres!A mindenmegváltás tézise az Új Teológia által a zsinati Egyházban tovább terjedt. Von Balthasar rámutatott arra, hogy az ő „minden ember megmentésének” tanával jobb társadalom jönne létre... Azok közül, akik vele hasonló véleményen vannak, többek közt megnevezte Lubacot, Rahnert, Ratzingert és Kasper Rottenburg stuttgarti püspököt.

A természeti és a természetfölötti rendkülönálló volta

Hogy a természeti és a természetfölötti rend témájának problematikáját befejezzük, említsük még meg a francia írót, Jacques Maritain-t (1882—1973), aki filozófiaprofesszor is volt tanszékkel, Franciaországon kívül Kanadában és az Egyesült Államokban. Szemben az Egyház addigi tanításával, miszerint a természeti rendnek hozzá kell idomulnia a természetfölöttihez, ő azt a véleményt képviselte, hogy a két rendet teljesen el kell különíteni egymástól! Mindkettőnek megvan a maga rendeltetése – mondja –, és megvannak a maguk határai. Az államnak, mint a természeti rend fő exponensének, a lelkitől és földöntúlitól való elválasztása által szabadnak kell lennie egy vallási és kulturális pluralizmus érdekében.

Maritain az ő idejében nagy befolyást gyakorolt a filozófiára és a teológiára egyaránt. Katolikus körökben mint az állam és az egyház szétválasztásának az atyja és a vallásszabadság nagy harcosa szerepelt. Mind VI. Pál, mind II. János Pál csodálattal illették és tételeit átvették. Kétségtelen, hogy nemcsak az európai gondolkodókra, de a dél-amerikai teológusokra is hatott.

Ennyit az Új Teológá-ról. Forduljunk most már főtémánk: Karol Wojtyla, a későbbi II. János Pál pápa személye felé...Karol Wojtyla bölcseleti gondolkozásánakfejlődéseA fiatal Wojtyla először színész akart lenni. Színészleckéket vett, és ebben az időben hozta őt össze a sors Kotlarczik kritikussal és rendezővel. Kettőjük között szoros barátság szövődött, mely egészen Kotlarczik haláláig tartott. Karol Wojtyla már püspök volt, amikor Kotlarczik egyik művéhez előszót írt. Amikor Kotlarczik meghalt, Wojtyla már mint krakkói érsek tartotta fölötte a gyászbeszédet.

Nem érdektelen tudni, hogy ez a Kotlarczik Rudolf Steinerrel és az ő antropozófiájával és teozófiájával foglalkozott. A teozófia többek közt azt a véleményt képviseli, hogy a különféle vallások az egy örök igazság különböző kifejezésének a formái. A cél: a teozófus társadalom, azaz az egész emberiség testvériségének megvalósítása egy különböző vallásokból egybemosott Isten-fogalom alatt!Huszonkét éves korában Wojtyla megszakítja színész-stúdiumait és belép a papi szemináriumba. Ifjú éveiben már érintkezésbe került egy entellektüelekből álló csoporttal, akik Jacques Maritain gondolataival voltak átitatva. Maritain nemcsak Wojtylára, de az akkori katolikus Lengyelország egész intellektuális rétegére is nagy hatást gyakorolt.

Wojtyla teológiai tanulmányai mellett sokat foglalkozott a modern bölcselettel, kivált a fenomenológiával. E bölcseleti iskola alapítója Edmund Husserl volt, tanítványai közt voltak: Martin Heidegger, Max Scheler és Roman Ingarden. Martin Heidegger később mint az exisztencializmus atyja vált közismertté. A lengyel származású Roman Ingarden később már nem követte Husserlt az idealizmusba való fordulatába. Ingarden személyes ismeretséget kötött az ifjú Wojtylával, aki akkor már felszentelt pap volt, és erősen befolyásolta őt bölcseleti gondolkozásával. Ő volt az, aki elvitte Wojtylát Max Schelerhez is, és általa ismerte meg Kant filozófiáját is.

Max Scheler, eredetileg német zsidó, fiatalon katolizált. Husserl bölcseletéhez kötötte szekere rúdját, és fenomenológiájának egyik fő hirdetője lett. Ezen kívül buzgó előharcosa lett a német katolicizmus reformjának. Későbbi életében újból elszakadt a katolikus vallástól és panteisztikus elveket vallott. A scheleri bölcselettől feltüzelve, Wojtyla megkísérelte doktori disszertációjában a keresztény etikát Scheler filozófiájának alapjaira ráépíteni. A disszertáció címe „Megbékíteni Scheler bölcseletét Aquinói Szent Tamással” volt; ez volt Karol Wojtyla szívügye, mely őt sok-sok éven át foglalkoztatta.

A pápák óva intenek az új bölcseletektől

Ezektől a modern filozófiáktól, melyeket a későbbi pápa, II. János Pál részben magáévá tett, a különböző korábbi pápák kifejezetten óva intettek mindenkit! Felszólították a teológusokat, a híveket, hogy ez ultramodern filozófiák helyett térjenek csak vissza Aquinói Szent Tamás filozófiájához. Szent X. Piusz pápa elrendelte, hogy csak a skolasztikus filozófia szolgáljon alapul a katolikus teológiának. XIII. Leó pápa meg ezt írta az Aeterni Patris kezdetű, híres enciklikájában: „Csalódnak a hívők a különféle bölcselkedések és tartalmatlan szőrszálhasogatások által, ahogy már az apostol megírta (Kol. 2,8), és éppen ezek miatt megy veszendőbe a hit tisztasága...” Továbbá: „A sok bölcseleti rendszer, mely mindenkor csak az egyes tanítók szaktekintélyén nyugodott, csupán bizonytalan alappal bír, és csak egy ingatag, minden konzisztencia (állag) nélküli filozófiát teremt.” Szent X. Piusz e tévedéseket úgy jellemezte, mint a modernizmus forrásai. A Pascendi kezdetű enciklikájában mondotta: „A modernistáknál az embernek a hitet úgy kell felfedezni... náluk a dogma nem csak fejlődhet és változhat, de így is kell neki lennie!” XII. Piusz és már elődje, XI. Piusz is hasonló hangnemben ítélték el a modern bölcseleteket. A Humani Generis (1950) enciklikájában XII. Piusz hamisnak mondta a modern bölcseleti rendszereket, kivált az immanentizmust, az idealizmust, a materializmust és az exisztencializmus rendszerét. A keresztény embernek, mint bölcselőnek és teológusnak, nem szabad elhamarkodottan és könnyelműen a mindennapi újdonságokat elfogadni!

Karol Wojtyla vonzódása az újdonságokhozAz újdonságokhoz való vonzalma nem csupán az új bölcseleti rendszerek előszeretetét jelenti. Érdeklődött például a később zátonyra futott francia „munkáspapok” kísérletéről. Hogy jobban tanulmányozhassa őket, külön el is utazott Franciaországba. De már korán érdeklődést mutatott az Ökumené iránt is! Még mint teológiai hallgató, meglátogatta Taizét, ahol folyt már az ökumenizmus, különféle megnyilatkozásaiban, ami ugyanaz volt, mint később a zsinatban szereplő ökumenizmus. Lengyelországban az ottani katolikusok ún. „progresszív” szárnyához tartozott. Mint püspök és majd érsek, állandóan támogatta a liberális érzelmű entellektüeleket!

Adottságai és képességei szerint olyan ember volt Wojtyla, aki mindenek fölött újdonságokra törekedett. Ezért egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a teológiai kérdésekben is az újnak kötelezte el magát! Emellett nyilvánvalóan nem tartott lépést kritikai képessége az újról, az újdonságok iránti szeretetével! Az „új teológiát” nemcsak tudomásul vette, de alaposan tanulmányozta is, és végül: magáévá tette! Két példával elég bemutatnunk, hogy őt ennek a „Nouvelle Téologie”-nak tipikus képviselőjének lehet tartanunk: a vallásszabadság és a mindenmegváltás tételeivel.

Jacques Maritain, az Állam és az Egyház teljes szétválasztásának gondolatától valósággal felhevülve, már fiatal éveiben megbarátkozott a vallásszabadság gondolatával. Hogy az Egyház pontosan az ellenkezőjét vallja e kérdésben, őt nem zavarta. A pápák figyelmeztetései az új bölcseletekkel és teológiákkal és pontosan a vallásszabadsággal kapcsolatban számára légüres térben hangzottak el, és épp oly kevéssé befolyásolták, mint egyes kollegáit és kortársait! Ők „emancipálódtak” és a „lelkiismeret szabadságáért” voltak oda!Wojtyla érsek nem a II. Vatikáni Zsinaton nyerte a meggyőződést erről a témáról, hanem ellenkezőleg: ő volt már egyik legbuzgóbb hirdetője! P. Malinski írja könyvében, a „Barátom, Karol Wojtylá”-ban, hogy az érsek már 1963-ban egy vele való beszélgetés során, a zsinati feladatokról való elképzeléseit vázolva, a vallásszabadságról ezeket mondotta: „Ez a konstantini idők végét jelenti. E kort a trón és az oltár feltétlen egysége, az Egyház és az Állam szoros együttműködése jellemezte, mely legnagyobb mértékben a Szent Római Birodalomban, a Kr. u. IX. században mutatkozott meg. Nagyon komoly probléma előtt állunk: nevezetesen új formák kidolgozása előtt az Egyház és az Állam viszonyában az Egyház jogaira vonatkozóan a vallásszabadságra.” Wojtyla érsek úgy vélte, hogy a vallásszabadság erkölcsi törvényeken nyugszik. Így vitte véghez a II. Vatikáni Zsinaton az „új teológia” többi „harcosával” a vallásszabadság kihirdetését. E cél elérésére személyesen vitte a szót és szót emelt nem egy ízben mellette.

János Pál és a vallásszabadság

A vallásszabadság szükséges előfeltétele volt az ökumenizmusnak. Ha a zsinati egyház nem egyezett volna bele mindenféle vallás egyenjogúságába és ezzel azok egyenértékűségébe, akkor nem lett volna szükség elsőnek, vagy egyáltalán bekopogtatni más vallási közösségekhez, együttműködésüket kérve. De ez történt, amit aztán a Zsinat hivatalosan is, mint a vallásszabadságról szóló nyilatkozatot kihirdetett, amely önmagában olyan ellentmondásos és olyan távoli a valóságtól! Könnyen fel lehet fedezni, hogy ezt az egész „nyilatkozatot” nagy sietséggel és meggondolatlanul írták!

A vallásszabadság Karol Wojtyla pápává választása után is nagyon fontos törekvése maradt. Nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy megvédelmezze! Beszédeiben, nyilatkozataiban újra meg újra követelte és nem kizárólagosan a katolikus Anyaszentegyház számára, hanem mindenféle vallási közösség javára is! Így használta fel pl. 1991. január 1-én a „világbéke napját” arra, hogy ezt hangos szóval hirdesse. Emellett óva intett a „fundamentalizmustól”, vagyis a tradicionális szemlélettől, az egyes vallások dogmáinak hűséges követésétől, egyben saját vallásának, a katolikus vallásnak hűségesebb követésétől is! Másrészről felszólítja a vallási közösségeket, hogy mindegyik járjon el hűségesen saját tradíciói szerint, ahogy az Assisiben és az ezt követő „vallási békevilágnapok” helyein, „Assisi szellemében” történt...

Pápasága alatt adta a Vatikán 1980-ban helyeslését az Állam és az Egyház szétválasztásához Peruban. Róma eme új magatartása Latin-Amerikában a zsinati egyház gyöngeségeként lett elkönyvelve. A nem-katolikus vallási közösségek egyenlő helyzete a katolikus vallással bizonytalanná tetté a katolikusokat: a katolikus Egyház egyetlenségének hite és ennek helyessége megingott! A katolikusok ellenállási akarata a hamis vallásokkal (szekták!) szemben ezáltal szemlátomást legyengült. Így tudták az Észak-Amerikából származó szekták óriási pénzekért Dél-Amerika katolikusait hitüktől eltántorítani! A katolikus vallásból való elvándorlás és a szektákhoz való odavándorlás tömegmozgalommá duzzadt, és csaknem teljesen megváltoztatta Dél-Amerika vallási térképét!Effajta vallásszabadság jegyében változtatták meg Olaszországban is 1984-ben az 1929-es konkordátumot, és II. János Pál úgy ünnepelte az olasz állam és az Egyház még nagyobb fokú szétválasztását, mint valami nagy, felszabadító eseményt, mint valami nagy-nagy sikert!

II. János Pál és a mindenek-megváltásának tana

1976-ban Wojtyla bíborost Rómába hívatta VI. Pál pápa, hogy neki és az ő legközvetlenebb munkatársainak lelkigyakorlatot tartson. Ezek az előadások könyvformában is megjelentek „Az ellentmondás jelei – Rádöbbenés Krisztusra” címmel. Johannes Dörmann münsteri teológiai professzor egyik könyvének I. kötetében részletesen tárgyalja ezeket az előadásokat „II. János Pál teológiai útja a vallások imavilágnapjáig Assisiben, 1986” címen. Azóta megjelent Dörmann könyvének II, és III. kötete is. Ezekben felhívja olvasói figyelmét az előadások feltűnően gyenge pontjaira. Mivel ezek az előadások igen jó bepillantást nyújtanak a pápa gondolkodásába, következzék most egy rövid összefoglaló ezekről az előadásokról:

Az ember találkozása az Istennel

Ezeknek az előadásoknak egyik témája „Az ember találkozása az Istennel” volt. A bíboros ecseteli, hogy miként lépi át önnönmagát az ember, amikor Isten felé törekedik. Ez a természetfölötti felé való törekvés az emberi személy transzcendenciája, az emberi természet alkotórésze. Az ember legbensejéből tör elő. Az ilyen elgondolás kiindulópontja tehát nem a magát kinyilatkoztató Isten, hanem a fenomenológia és az exisztencializmus bölcseletének az úgynevezett „ember legmélyebb bensője”! Az emberben a legalkalmasabb terület Isten befogadására: az intelligencia. Nos, ez a „végtelen fölségű Isten” lesz minden ember Istene.

Ezzel kapcsolatban mondja a bíboros: „Ezt az Istent vallja örök hallgatásában a trappista és akamalduli szerzetes. Feléje fordul a puszta beduinja, amikor eljön imádkozásának ideje, és talán még az elmélkedéseibe elmerült buddhista is, aki megtisztítja gondolatait és elkészül a Nirvánába.”

Íme, egy halvaszületett kísérlet arra a vállalkozásra, mintha ugyanaz volna a trappisták imádkozása a legszentebb Szentháromsághoz, a beduinok Allahhoz való fohászkodása, a buddhisták panteista gondolatainak a megtisztítása és a Nirvánába vezető út megkezdése; buddhistáké, akik személyes lelket, de személyes Istent sem ismernek! Itt hallgatólagosan fel van tételezve, hogy egy és ugyanazon Istenről van szó! Az Istenről való felfogás lényegbevágó, nagy különbségéről szó sincs, és nála nyilvánvalóan nem is játszik semmiféle szerepet!

Továbbá, a bíboros megállapítása szerint a személyes transzcendencia, a törekvés a természetfölötti után: ez az emberi természet alkotó része, s elég arra, hogy Istent befogadja. Az ellenpár az emberi természettel az isteni kegyelem, mely az Egyház ősi tanítása szerint elengedhetetlenül szükséges ehhez a „befogadáshoz”, még csak meg sincs említve!

Íme, a szellemi rokonság félre nem ismerhetően Lubachoz, Rahnerhez! Ők is azt gondolták, hogy az emberi természet magába zárja a természetfölöttit. Wojtyla bíboros abból indul ki, hogy az ember természete – az ő személyes transzcendenciája – magába zárja az isteni kegyelmet, mely az Isten befogadásához szükséges. Íme, a bíboros „új teológiája” „legyőzte” a klasszikus teológia dualizmusát, mely az Isten befogadására az emberi természetet és az isteni kegyelmet egyaránt szükségesnek tartja!

Isten Egyháza

Wojtyla bíboros ezekben a lelkigyakorlatos előadásaiban kidolgozta az új egyházfelfogást is. Egy helyen azt mondja: „Az élő Isten egyháza egyesít minden embert, akik az emberi szellem eme csodálatos transzcendenciájából ilyen vagy olyan módon részesedtek.” Miután ez az „emberi szellem csodálatos transzcendenciája” minden ember tulajdona (hiszen minden ember „ilyen vagy olyan módon részesül benne”!), minden ember hozzátartozik az Isten egyházához.

Mivel ez a gondolat nincs összhangban a bibliai kinyilatkoztatásokkal és az Egyház tradíciójával sem, legalább valami magyarázatot várnánk eme új egyházfelfogásra. Ilyen azonban nincs a bíboros irományában. Ehelyett azt mondja: „A mi időnk egyháza ezzel az igazsággal mélyen tudatosul. Ennek fényében sikerült neki saját lényegét megtalálni újra a II. Vatikáni Zsinaton.” Ha a „mi korunk egyházának a II. Vatikáni Zsinaton sikerült saját lényegét újra meghatározni”, akkor az Egyháznak a Zsinat előtt egy más lényegének kellett lennie! Azaz: a zsinatelőtti Egyháznak másnak kellett lennie! Erre a felismerésre jutott sok katolikus. Ezt a felismerést azonban sok mai püspök kétségbe vonja... De hát miben is áll a „mai idők egyházának” az új lényege? Wojtyla szerint abban, hogy az egyház minden embert egyesít, hiszen mindnyájan részesülnek az „emberi szellem e csodálatos transzcendenciájában.”

Ehhez az egyházfelfogáshoz, amely bölcseleti magyarázat, Wojtyla még egy teológiai alapot is mellékel. Az ő teológiája szerint „minden egyes, konkrét ember első pillanatától kezdve össze van kapcsolva valami természetfölötti egységben Krisztussal.” És az egészen mindegy, hogy ő tudja-e ezt, akarja-e ezt, vagy sem! E Krisztusban való természetfölötti egység által minden ember meg van váltva és így minden ember az Egyház tagja! Ilyeténképpen az emberiség és az egyház azonos fogalmak! A párhuzamosság világos a Karl Rahner által hangoztatott „anonym kereszténységgel”!

A megváltás II. János Pál szemében

Hogy a II. János Pál megváltás-tana és az Anyaszentegyház eddigi tanítása közti különbséget világossá tegyük, egy pillanatra szükséges, hogy az Egyház megváltás-tanát felelevenítsük emlékezetünkben. Az Egyház különbséget tesz objektív és szubjektív megváltás közt. Objektív megváltás alatt az Úr Jézus megváltói érdemeit értjük. Az Ő behelyettesítő szenvedései és kereszthalála által engesztelődött ki a mennyei Atya-Isten az emberekkel, az egész emberiséggel. Ez az objektív megváltás mindent átfog és minden ember számára szól! A szubjektív megváltás – megigazulásnak, justifikációnak is hívjuk – azt jelenti, hogy az ember az objektív megváltásból csak akkor részesül, ha szabad akaratával hozzájárul, elfogadja azt! Isten az értelemmel és szabadakarattal felruházott embertől várja az ő együttműködését. Egészen leegyszerűsítve: az objektív megváltás azt jelenti, hogy Krisztus Urunk a mennyország kapuja, ami ugyan ősszüleink bűnbeesése miatt bezáratott, de most Jézus Krisztus által szélesre tárult! A szubjektív megváltás pedig azt jelenti, hogy az embernek ezt a tényt, a megváltás tényét, el kell fogadnia és a kitárult kapun be kell lépnie! Isten kegyelme és az Egyház üdvösség-eszközei által ebben biztosan támogatva lesz! A megváltás mindkét formája (objektív és szubjektív) szorosan összefügg, összetartozik, és az örök boldogság eléréséhez mindkettő feltétlenül szükséges!

Lelkigyakorlatos előadásaiban Wojtyla bíboros bepillantást nyújt az ő sajátos megváltástanába. Ezt mondja: „Ezen igék szerint az Egyház születése Krisztus megváltói kereszthalálának pillanatában történt, és ez a pillanat alapjában az ember születése is, függetlenül attól, hogy tudja-e, elfogadja-e ezt az ember, vagy sem! E pillanatban az ember létének új dimenzióját kapta, melyet Pál apostol röviden és velősen a »Krisztusban való lét«-nek nevezett.”

Nos, ezek szerint Jézus halála volt az Egyház születése, és a Bíboros szerint e pillanat volt minden ember születése pillanata. A természet rendje szerinti születési óra ide nem vág, mert hiszen az az egyének szerint különböző. Ez alatt tehát a természetfölötti születési idő értendő, melyben az ember a „Krisztusban való lét”-jét kezdi el. Azonban az Egyház ősi tanítása szerint Krisztus halálának órája nem az emberek természetfölötti születésének órája! Az objektív megváltás órája ugyan, de nem a szubjektív megváltás órája! Ahogy a Szentírás hirdeti, Jézusunk azt mondja nekünk: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül! De aki nem hisz, az elkárhozik!” (Márk, 16,16).

Ezzel szemben Wojtyla bíboros szerint ez a lépés az ember részéről nem szükséges, hiszen az ő elképzelése szerint az ember „születése, létének új dimenziója, Krisztusban való léte” azokra is vonatkozik, akik megváltásukról mit sem tudnak, vagy ha tudnak, azt nem fogadják el – de gyakorlatilag mégis meg vannak váltva!

Ez az új tan sohasem volt az Anyaszentegyház tanítása! Ezt az Egyház sohasem így hitte!

Wojtyla mint érsek is ápolta ezt az elképzelését, amiről a lengyel P. Malinski „Barátom: Karol Wojtyla” c. könyvéből értesülünk. Malinski megírja, hogy 1963-ban meginterjúvolta a krakkói érseket, aki arra a kérdésére, hogy jelen pillanatban min dolgozik, ezt válaszolta: „Ami nekem e pillanatban legfontosabbnak tűnik: a két jelentős bölcselet, a tomizmus (Aquinói Szent Tamás filozófiája) és Max Scheler bölcseletének a kibékítése!”

Wojtyla érsek három mérvadó művéről („Szeretet és a felelősség”; „Személy és tett”; valamint „A megújulás forrásánál”) szintén Malinski írt összefoglalót, mely szerint ezekben a művekben Gabriel Marcel, Heidegger, Jaspers, Jean-Paul Sartre és természetesen Max Scheler, Husserl és Ingarden elképzelései ismerhetők fel... Így hát igazán nem csoda, hogy az exisztencializmus és a fenomenológia szinte beleivódtak Wojtyla bölcseletébe. Hogy aztán mindezek a katolikus skolasztikus bölcselettel teljesen ellentétesek: az világos! A velük való „kibékítésre” természetesen minden próbálkozás kudarcra van ítélve!

„Az ember: Isten elpusztíthatatlan képmása”

A mindenki-megváltásának tézise elkísérte Wojtyla bíborost a pápai székbe. Már legelső enciklikája, a Redemptor hominis ezt bizonyítja. Ebben ezt írja: „Minden egyes ember el van gondolva, mert mindegyik meg van érintve a megváltás titkával, mindegyik örökre össze van kötve Krisztussal, s Krisztus által e misztériumban. Minden ember, aki anyaméhben fogant és anyától született, a megváltás műve által az Egyház oltalmára van bízva. Az Egyház gondoskodása az egész emberre szól és páratlan módon minden emberhez. Törődik az emberrel, az ő individuális, megismételhetetlen valóságában, melyben romolhatatlanul, elpusztíthatatlanul Isten képe és hasonlatossága foglaltatik benne.”

Az utolsó mondat félreérthetetlenül kifejezésre juttatja, hogy minden egyes emberben érinthetetlenül megvan Isten képe és hasonlatossága. Az Ószövetség valóban hírül adja, hogy Isten az embert az Ő képére és hasonlatosságára teremtette. Viszont azt is hírül adja az Írás, hogy ez az istenképűség Ádám és Éva bűnbeesése folytán a negatív oldalára fordult. Az Egyház tanítása szerint ez az istenképűség elveszett, Isten képe a bűnös emberben súlyosan megsérült! Azóta ránehezedik ez az áteredő bűn minden emberre, és az ember megváltásra szorul Jézus Krisztus, az Istenember által!

II. János Pál tétele, miszerint az emberben „romolhatatlanul, elpusztíthatatlanul megőriztetett Isten képe”, az eredendő bűn dogmájával össze nem egyeztethető! A dogma szerint az eredeti bűn, mint átkos örökség, minden embert érint, kivéve a szeplőtelen Szűz Máriát, akit isteni kegyelem kiemelt a többi ember közül, éppen Jézus Krisztus megváltói érdemeire való tekintettel. A többi ember csak a keresztség szentségének felvétele és kegyelmi kiáradása által, a természetfölötti újjászületés által szabadul meg ettől a bűntől! Ha minden ember — megkeresztelt vagy sem — csorbítatlanul megőrizné Isten képmását és hasonlatosságát (ahogy ezt a pápa tanítja), akkor minden ember meg volna váltva és meg volna igazulva... Ezeket olvasva, Henry du Lubac jut eszünkbe. Nemde, ő is azt tanította, hogy a természetfölötti a természetnek alkotó eleme? Fent említett első enciklikájában II. János Pál ugyanezt tanítja. A természetfölötti (tartja a pápa) – Isten képe és hasonlatossága – minden egyes emberben, a természetében jelen van. Kinek ne jutnának eszébe Karl Rahner „anonym keresztényei”?

János Pál és a modern teológusok

II. János Pál előszeretete mutatkozik meg az „Új teológia” felé abban a csodálatában és tiszteletében, melyet ez újdonságok képviselőinek juttatott. 1963-ban, Malinskivel folytatott beszélgetéseiben kijelentette, hogy a zsinat, az előkészületi munkálatok folyamán és maga a zsinat által, az Egyház kevesebb mint négy év leforgása alatt gyökeres módon, hihetetlenül megváltozik! Nem táplált semmiféle kétséget arra vonatkozóan, hogy mindez az „első vonalbeli” teológusoknak köszönhető, oly kiválóságoknak, mint Du Lubac, Danileou, Congar, Küng, Lombardi, Rahner és sokan mások, akik rendkívüli szerepet játszottak a Zsinaton és a Zsinat előkészítő munkáiban.

Később mint pápa, II. János Pál minden tiszteletet megadott Karl Rahner személyének és teológiájának. Minden adandó alkalommal dicsérte és jókívánságait küldte neki.

Karol Wojtyla mint zsinati atya és Henry Du Lubac a Zsinaton közelebbről is megismerkedtek egymással. Mindketten a lelkipásztori konstitúció, a Gaudium et spes kezdetű dokumentum kidolgozásának vezérkarához tartoztak. Egyik franciaországi útja alkalmával mondotta a pápa: „Meghajtom fejem P. Henry Du Lubac jezsuita szerzetes előtt, aki P. Congar mellett az elsők közt foglal helyet, miután a Zsinat előtti nehéz időkben teológiai nézeteiért büntetve volt!” 1963-ban H. Du Lubac-ot bíborossá nevezte ki. A másik megdicsért, P. Congar, a Zsinaton, mint szakértő, fő védelmezője volt a vallásszabadságnak és az ökumenizmusnak.

Egyik további képviselője a megváltástan új megvilágításának, Hans Urs von Balthasar, ugyanezt a kitüntetést kapta az új pápától: 1981-ben ő is bíboros lett, holott egyikük sem volt előzőleg püspök! Ez a kitüntetés tehát egy rendkívüli tiszteletadás volt mindkét teológus és az általuk képviselt Új Teológia iránt! Befejezésképpen megállapíthatjuk, hogy ez az ún. „fejlődés” a teológiában világosan bebizonyította, hogy Siri bíboros figyelmeztetései a természeti és a természetfölötti renddel kapcsolatos hamis tanítások veszedelmes fennállását illetően, jogosak voltak. A hamis tételek csaknem törvényszerűen húzzák maguk után a mindenki megváltásának tanát. Aki tisztán látja, hogy Lubac, Rahner és az említett többiek tanításai megegyeznek II. János Pál tanításaival, az sok csalódástól és tévedéstől mentesül!

Hirdetés
A szervezetet a
Magyar Élelmiszerbank Egyesület támogatjahirdetés
PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés