Kezdőlap
YouTube
Facebook
RSS csatorna
E-mail küldése

Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon – Kothencz Kelemen előadása a Wojtyla Házban

| Feltöltve: | Tódor Norbert | Rövid link: http://wojtyla.hu/s_!news/i__94/i__29833
A bajai Türr István Múzeum főmuzeológusa, Kothencz Kelemen néprajzkutató mutatta be a helyi nomád pásztorélet sajátosságait a Wojtyla Barátság Központ gondozottjainak Madarassy László író és Szabó Kálmán régész írásai alapján. (Fotók: Tódor Norbert)

Minél több barázdát hasított az eke, annál több emlékét temette el az évszázados pásztoréletnek. Amíg az Alföld vadvizeit nem szabályozták, szerte-széjjel, széltében-hosszában nagy rétek, legelők terültek el. Földműveléssel ekkor még csak azért foglalkoztak, hogy a mindennapi kenyér megteremjen.

Hiába termelt többet a gazda, a járhatatlan utak miatt úgysem tudta volna falujából elszállítani, hogy eladja. Sokkal többet ért az állattenyésztés, mert a lábas jószágot el lehetett hajtani messze földre. Egy-két évszázaddal ezelőtt a magyar szarvasmarha külföldön is igen keresett volt, s Németország városaiban nagy pénzeket adtak érte. Nem voltak még különféle tarka szarvasmarhák, hanem címeres szarvú magyar jószágok legelésztek az Alföldön, melynek tenyészállataiért még Oroszországból is eljöttek a nagypénzű bojárok. A magyar ló sem volt olyan, mint a mai, hanem kisebb, de serény és kitartó; istálló nélkül a szabadban éppúgy kitelelt, mint a magyarfajta fehér szarvasmarha.

A gulya künn telelt az Isten szabad ege alatt, legfeljebb nádból rakott falazat, a szárnyék oltalmazta egy kicsit a fagyos hideg téli szél ellen. Tápláléka a rét száraz, avar füve volt, amit legtöbbször a hó alól kapart ki. Le is nyűtt tavaszra az ilyen szilaj marha annyira, hogy a csontja csak úgy zörgött, a szőre meg tenyérnyi hosszúra megnőtt, és megsűrűsödött. A kövér legelőn hamar rendbejött. A szilaj marha még a farkascsordának is ellenszegült. Bécs város tanácsa meghagyta, hogy a Magyarországról érkező marhák inait késsel meg kell vagdosni, hogy a vadon száguldozó jószág a jámbor polgárokat meg ne térdelje, vagy a levegőbe ne hajigálja.

Künn a pusztán tenyésztették a disznót is. Nem a jorksiri és egyéb külföldi kényes természetű malacot, hanem magyar fajtákat, különösen a veresszőrű szalontait és a vaddisznóból szelídített réti disznót. A konda a rétségeket, lápokat járta. Télen a zsombékos, tőzeges talajban turkált, kereste a férgeket, gyökereket.

A kanász épen olyan acélos volt, mint a jószága. Ha nagyon fáztak, a szélről fekvő disznót felzavarták, s annak meleg helyére feküdtek. Az ilyen szilaj vagy rideg kanászok vénségükig legénysorban maradtak, mert asszony nem bírta volna ki ezt a viszontagságos életformát mellettük. Emberekkel nem igen érintkeztek, legföljebb olyankor, ha a vásárra, a pásztornép egyetlen ünnepére, bevetődtek a városba.

A sok jószág jászolra szorul s a pásztorok, az ősi magyar nomád élet utolsó hírmondói, mindenütt csőszökké lettek.

 

Hirdetés
A szervezetet a
Magyar Élelmiszerbank Egyesület támogatjahirdetés
PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése PDF letöltése hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés