Érseki szentmisével emlékeztek Kiskunfélegyháza nagy szülöttjének első közszereplésére
Képgaléria
„Nyolcéves voltam, a harmadik elemibe jártam, és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öreg templomunk volt. Úri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak föl a szentélyben, az oltár mellett, s kerestek valami alkalmi kis rongyost, aki a mennyei fenyőt felköszöntse. No szegény gyereket akkor se kellett Félegyházának Szegedtől kölcsönkérni. Futotta a kiskunoknak a maguk emberségéből is. De a bibliai példázat szerint sokan voltak a hivatalosak, kevesen a kiválaszthatók. Az egyik selypített, a másikat nagyon kamaszolták, a harmadikat csak segédlettel lehetett volna a karácsonyfa elé állítani, tudniillik olyan körültekintő személlyel, aki orrocskáját rendben tartsa, ami azonban mégsem szokásos ilyen ünnepi alkalommal. A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az ijedtségtől elállt a szavuk, ami ugyan bajuszosabb ünnepi szónokokkal is megesik, de azok nem fakadnak sírva, hanem köhögéssel segítenek magukon. Utoljára bennem összpontosult a közbizalom. Elég rongyosnak találtak, sápadt kis arcom volt a fésűt nem álló vad, fekete hajam, s csengett a hangom, mint valami úrikisasszonyé.
– Aztán nem félsz majd, kisfiú? – emelte fel az állam valamelyik tanító úr.
– Nem félek én, csak a kutyáktól – mondtam önérzetesen, s kicsit halkabbra vettem a szót – meg a bakteroktól. Megnyugtattak, hogy ezeket nem eresztik be a templomba, s kezembe adták a köszöntőverset, amit Fehér tanító írt, Isten nyugtassa haló porában. Szép hosszú vers volt, a két első sorát még akkor is el tudom mondani, ha majd odafönt a nagy vizsgán találkozom a tanító úrral. „Szép karácsony szép zöld fája, / mondsza csak, honnan jövel?” Sok ilyen sose hallott furcsa szó volt benne, mint a mondsza, meg a jövel, s ezekkel ríkattam meg legjobban a Daru utcai nemzetet a próbaszavalásokon. Akkor tapasztaltam először, hogy a szónok mindig akkor éri el a legnagyobb hatást, ha olyant mond, amit maga sem ért meg…”
Az író első közszereplése drámai módon végződött, ugyanis mire végzett a versmondással talpa annyira „összebarátkozott” az emelvényül szolgáló hideg márványkorláttal (áldoztatórács), hogy képtelen volt leszállni róla. Kiderült: lyukas volt a cipőtalpa: „…ami jeget, havat fölszedtem útközben, az álltomban először elolvadt a meleg talpam alatt, azután megfagyott, és hozzátapasztott a kőhöz” – írta visszaemlékezésében Móra.
Az esemény emlékére, az író nevét viselő kiskunfélegyházi közművelődési egyesület, Kapus Béláné alelnök javaslatára márványtáblát készíttetett, melyet a szentély és a templomhajó találkozásánál helyeztek el a falon. Egyben felújították a márványkorlátnak azt a részét, amelyhez annak idején odafagyott a kis Móra Fercsi lába. A szentmise keretében egy diák felidézte az egykori eseményt, majd Dr. Bábel Balázs érsek megszentelte az emléktáblát és a márványkorlát darabját, melyeket Bozóki István kőfaragó mester készített, illetve újított fel.
