Hobbiból nem lehet művészetet csinálni - Lapszemle
– 19 éves koromban, az első kiállításom megnyitása után egy nagyon kedves ismerősömmel, dr. Hernádi Gyulával beszélgettem arról, hogyan tovább. Mondtam neki, hogy úgy tervezem, hogy dolgozgatok, aztán majd lesz valahogy. Jött is a válasz: lehet így is, de egyet tudjál, hogy hobbiból művészetet nem lehet csinálni, ehhez egy egész emberre és egy egész életre van szükség. Ennek a mondatnak a súlya csak később tudatosodott bennem.
– A művészet iránti elkötelezettség már gyermekkora óta adott? Otthonról hozta magával az alkotás szenvedélyét?
– Az anyai nagyanyám állt legközelebb a művészethez: varrónő volt, például Fischer Annie-nak varrt ruhákat. Ő agyagból mindig csinált nekünk valami kis apróságot. Az első képzőművészeti élményem az volt, hogy a nagyanyám elvitt misére. Nem értettem, hogy miről beszélt a pap bácsi, de tátottam a számat a templomban a képek és szobrok láttán. Szintén a nagyanyámmal jártunk színházba. Előadás után mindig lemaketteztem a díszletet otthon. Talán innen jönnek a ládaképeim, melyeket most is szívesen csinálok. A Kada Elek utcában, vagyis a mostani Petőfi Sándor utcában nőttem fel. Itt rengeteg üzletecske volt. Volt lakatos, üvegműves, címfestő, cipész, motorszerelő... Gyermekként ámulatba ejtettek ezek a műhelyek. Emlékszem, a címfestő a Julius Meinl táblát festette egyszer, és a terpentin csodálatos szaga áradt az üzletéből.
A hatvanas évek elején kitalálta valaki, hogy itt Leninvárost építünk. Egyszer csak hatalmas toronydaruk meredtek az égre. Az iskolaablakból láttam az építkezést, és rajzoltam, rajzoltam... Maketteztem, tapasztottam, ragasztottam. Megmutattam a rajzaimat Goór Imre festőművésznek, aki a rajztanárom volt, és elhívott a városi rajz szakkörbe.
15 éves voltam, amikor láttam, hogy fiatalok képekkel mászkálnak a városban. Gondoltam, hogy itt történik valami, követtem őket. Az Aranyhomok kerthelyiségében beatzenekarok játszottak, a falakhoz képek voltak támasztva. Itt ismerkedtem meg ef Zámbóval, fe Lugossy Lacával, Terebessyvel. Illegális kiállítások voltak, nagyon izgalmas volt, nagyon tetszett az egész. Ők hívtak később a Szentendrei Szabadtéri Tárlatokra. Hegedűtokba festettem, csináltam a ládaképeimet, a kubista stílusú festményeimet... Festettünk éjjel-nappal.
– Képein – sok más mellett – a természet organikus formái, valamint textil- és fémgyűrődések a visszatérő leredukált motívumok.
– A korábbi képeimhez képest igyekszem minimális eszközökkel a lehető legtöbbet elmondani. Sok vázlatot készítettem fémhulladék- és autóroncstelepeken, ezeket dolgoztam fel. Ez a technika jellemző erre a századra. Az organikus világ meg itt van körülöttünk. Észrevesszük vagy nem vesszük észre a szépségét, a játékát. Én ezt szépnek látom.
– Több száz képet, ládaképet, grafikát, szobrot, installációt készített már, mégis ritkán láthatja ezeket a közönség kiállításokon. Március 8-án azonban a Budapesti Tavaszi Fesztiválon nyílt tárlata, melyet a művészetét kedvelők izgatottan vártak már.
– Nem vagyok az a kiállítós fajta, de ha hívnak, akkor megyek. Az utóbbi időben Németországban és Svédországban volt nagyobb kiállításom. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Karinthy Szalonban állítottuk ki a képeimet. Az elmúlt 10–15 év munkáiból válogattam – javarészt – a nonfiguratív képeket, melyeket még nem láttam kiállítóterem falán. Külön öröm számomra, hogy ugyanezt az anyagot Kecskeméten is bemutathatom majd április 15-én, a Nemzetközi Kerámia Stúdióban.
Petőfi Népe
