A PUSZTA ÁLDÁSÁRÓL: Karol Wojtyla lelki műhelyében (13.)
János születésének története Isten mindenhatóságának egyik csodálatos példája: az Úr Ábrahám és Sára után újabb idős párt ajándékozott meg gyermekáldással! Csoda azonban nem akárkivel történik, hisz Keresztelő János szülei éppúgy igazak voltak Isten előtt, mint Izsákéi. Ám ahogy a méltó élet a csoda jutalmát vonzza, a vétek éppúgy büntetést von maga után. Az Úr szava iránti bizalmatlanság sérti Isten mindenhatóságát, ezért sújtotta az angyal némasággal a kétkedő Zakariás papot, kinek a várva várt Megváltó közeledtéről, s előhírnökeként jelzett fiáról ujjongva kellett volna harsognia! Zakariás esete bizonyság: a büntetésből következtethetünk az előzőleg talán fel sem ismert vétekre. De Isten büntetésének szerepe nemcsak a bűn felismertetése, hanem az attól való szabadítás is. Így az újra szólni tudó pap első szavaival, a ’Benedictus’ imájával, végre teljes szívből áldotta az Urat, és bizalommal prófétált a jövőről az angyali híradás nyomán.
Az ifjú Keresztelő nevelkedési helyeként szolgáló puszta a nélkülözés és a magány helye. Épp ezért alkalmas a lélek gondviselő Isten felé fordítására, s a gyakran csak külső kényszerből vállalt fegyelem belső önfegyelemmé alakítására. A puszta az Istenben bízó hit és a lelki erő iskolája. Ezért élt remeteként Kármel hegyén a csodatévő Illés próféta, és ezért vitte a Szentlélek a pusztába Jézust is nyilvános működése kezdetén…
Segítse Urunk mindnyájunkat a csodára is méltó tiszta élethez, őrizzen meg bennünket az Iránta való bizalmatlanságtól, és adja meg fenyítékeink türelmes viselését, hogy felismerve belőlük elkövetett, talán nagyon is jellemző vétkeinket, megváltozhassunk! S épp így áldásnak, Isten nevelő eszközének tekintsük életünk „pusztáit” is, melyek hittel és lelki erővel megajándékozva felkészítenek sajátos, Úrtól kapott hivatásunkra!
Napi evangélium: Lk 1,57-66. 80
Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!” Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett.
