\"Isten is fizet, csak nem minden hétvégén\"
– Szent István örökében augusztus 20. az állam és az egyház közötti kapcsolattartás központi napja is. S mint ilyen, megkerülhetetlen a kérdés: hogyan látja a nemrégiben elfogadott egyházi törvény megszületésének körülményeit és jelentőségét?
– A törvényalkotás folyamatában a Magyar Katolikus Egyház – mint egyház – nem vett részt. A püspököket külön nem értesítették, így engem sem. Az alaptörvény tervezetét a Püspöki Kar elnöke megkapta ugyan – nem sokkal a tervezet benyújtása előtt - egy jogásszal véleményeztette is, de például az egyházak besorolásánál már nem kérdeztek meg bennünket. Egyébként, ha érdekelt volna valakit a véleményem: az egyik szervezetet kihagytam- és lett volna olyan kimaradt közösség amelyet befogadtam volna. Úgy tudom, hogy a KDNP véleményével sem egyezik a jóváhagyott jogszabály. Az elfogadott törvény egy demokratikus államban természetesen kötelezi az egyházat, de ez nem egyházi törvény, hanem annak deklarálása, ahogy egy államhatalom hozzááll a különböző vallási közösségekhez. Azért nem szeretem ilyen értelemben az egyház szót használni, mert egyházat alapítani egyedüli feladata és lehetősége Jézus Krisztusnak volt, arra ember nem képes. Éppen ezért részleteket sem tudok. Legutóbb az alapokmány szövegezésénél fejtettem ki az álláspontomat több országgyűlési képviselőnek is, amikor azt kértem, hogy az „Isten áldd meg a magyart” kérés után ne szerepeljen négyszeresen a ’büszkeség’; ne úgy emlegessük értékeinket, legfeljebb az utolsó megállapítást, hogy őseink védték a keresztény Európát. Hanem inkább hálát és köszönetet mondjunk értük, hiszen Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosokat felmagasztalja.
– Immár 12 éve tölti be az érseki tisztséget. Hogyan foglalná össze ennek az időszaknak a tapasztalatait? - Egy ilyen beosztásban számos új dimenziója tárul fel az ön- és emberismeretnek, ahogy mindinkább megismerek másokat, és talán magamat is. Egy püspököknek tartott lelki gyakorlaton hangzott el, hogy az idő múlásával a csalódások száma is gyarapszik az életünkben. Ezzel egyet kell, hogy értsek. Mindez megerősítheti bennünk a Szentírás igazát: nem az emberekre, hanem Istenre kell építeni.
– Közvetlenül is érzi az isteni támogatást?
– Látom, hogy sok mindenen úrrá tudunk lenni, még a bűnök és bajok ellenére is. És igen, többször megtapasztaltam az isteni gondoskodást egyéni életemben is. Például amikor jó tíz évvel ezelőtt egy betegség okán valós esélye volt annak, hogy befejezem az életemet. Én mégsem voltam elkeseredve. Úgy éreztem, amit Isten ad, azt elfogadom. Megtapasztaltam azt is, hogy vannak dolgok, amiket Isten letör bennünk. Ilyen például a büszkeség. Mindig büszke voltam emlékezőtehetségemre, manapság pedig azt tapasztalom, hogy az elmúlt 12 évből egészen nagy események is kitörlődtek az emlékezetemből. Ez az időszak megerősített abban is, hogy a történelmet valójában Isten írja. S bár közbejöhetnek vargabetűk, nem engedi kicsúszni a kezéből.
– Miből töltekezik, merít új erőt és hitet?
– Én hivatástudatból lettem pap, megszólításom pedig egy erős benső vonzódás, nem hirtelen támadt fellelkesülés volt. Ha egy gyereknek kellene elmagyarázni, hogy mi a hivatás, azt mondanám, amikor az ember hobbija a munkája. Hát ezt érzem én is: engem ez a munka éltet. Meglehet, hogy egyik-másik vasárnap este egyetlen ujjal el lehetne lökni, annyira fáradt és kimerült vagyok, de mégis szívesen csinálom. Holnap például egy nagy beteget látogatok meg Budapesten a kórházban, de én ezt egyáltalán nem élem meg terhes kötelességként, vagy kényszerként. Számomra ez feladat. Ha meg kell dorgálnom egy papot, soha nem erőből teszem. Megmondom, amit kell, és elfelejtem.
– A hit és erő tehát belülről fakad. Hogyan őrizhetjük meg ezeket az értékeket a mindennapok sodrásában?
– Szüntelen ráirányultságban kérni kell Istentől, hogy legyen hitünk, hűségünk. Segít ebben a lelkiismeretvizsgálat, a gyónás, és a rendszeres ima és istentisztelet. Én nem ismerek szabadságot ebben. Amikor a kórházban feküdtem betegen, akkor is elvégeztem a napi imádságomat. Ez lelki erőt ad mindenkor.
– Soha nem nyomasztotta a püspökséggel járó felelősség?
– Én soha nem voltam lángolóan rajongó ember, engem még nem hallottak hahotázni, pedig van humorérzékem. Ebből kiindulva nincsenek szélsőséges érzelmi amplitúdóim, amikor az egyik percben teljesen odavagyok, a következőben pedig már magam alatt. Ez a kiegyensúlyozottság nagy támasz. Nem mondom, hogy nincsenek pillanatok, amikor megkérdezem magamtól egy-egy sok megpróbáltatással járó feladatnál, hogy kellett nekem ezt elvállalni? De amikor ott vagyok, és meglátom az embereket, elszégyellem magam. Ilyenkor eszembe szokott jutni a mondás: Isten is fizet, csak nem minden hétvégén.
– Vannak találkozásai a gonosszal is?
– Emberi történetekben rendszeresen. Minden bizonnyal ezek a személyes tragédiák is hozzájárulnak, hogy a magyarság lelki immunrendszere sérült: nem kíván élni. Megjelenik ez az öngyilkosságok kiemelkedő számában, és abban is, hogy nincs utód, fogy a nemzet. Nagy baj, hogy a népesség jelentős aránya a pillanatnak él. Nekik szeretném a figyelmükbe ajánlani a latin közmondást, miszerint Isten nem hagy el, csak elhagyattatik. Ha mi nem hagyjuk el Istent, van jövőnk.
– Hogyan ünnepli az idei augusztus 20-át?
– Augusztus 19-én 200 éve lesz, hogy meghalt Katona István, aki latin nyelven 44 kötetben írta meg a magyar nemzet történetét. Ebből az alkalomból ünnepséget rendezünk, és kiadok egy kis könyvet is, amely Katona Bécsben elhangzott, nagyhatású prédikációját tartalmazza Szent István királyról. Katona István munkája szellemtörténeti rátekintés a világra. Megerősítése annak, hogy Isten jelen van a világtörténelemben, a magyarság történetében; egyben tartalmas megemlékezés az Államalapító szentről is.
