Szeptember 27. PÁLI SZENT VINCE: Szentek közössége a Wojtyla Házban
Vince jobb híján lett pap, hogy jövedelmező beosztáshoz jutva elkerülje a nélkülözést. Már húszévesen felszentelték, de első nyolc szolgálati évéről csak annyit tudunk, hogy menekült hitelezői elől. Tengerre szállva török kalózok fogságába esett, akik rabszolgának adták.
Miután sikerült onnan megszöknie, igaztalanul tolvajlással vádolták: ekkor tért meg a középszerűségből, s pályája innentől felívelt. Előbb Párizs környékén kapott plébániát, majd egy grófi család házi nevelőjének kérték fel, utóbb a királyi pár gyóntatója lett, s az özvegy királynő még az ún. „lelkiismereti tanácsba” is meghívta, mely az egyházi kinevezéseket intézte. Így Vince elősegíthette, hogy alkalmas személyek kerüljenek a püspöki székbe. E feladat azonban nem mindig volt hálás. Megesett, hogy neki kellett közölni az elutasítást a várományos udvarhölgy rangú édesanyjával, aki haragjában fejéhez vágta a széket. Szelídségére vall, hogy ebben ő az anyai szeretet erejét csodálta.
Miközben a legmagasabb helyeken szolgált, a szegénygondozásból is jelentős részt vállalt. Árvaházakat alapított, hisz a 17. században csak Párizsban évente mintegy négyszáz gyermek került utcára. Gondja volt a gályarabokra is, sőt népmissziókat szervezett, hogy az emberek őszinte gyónásban megszabadulhassanak régóta takargatott bűneiktől. Mindezen szolgálathoz sok segítőtársra volt szüksége, ezért két egyházi társulatot is alapított. Az ezekbe tömörült férfiakat lazaristáknak, a nőket vincéseknek nevezték el.
Vince a papnevelésért szintén sokat tett. Szemináriumokat hozott létre, és kiváló lelki gyakorlatokat tartott felszentelés előtt álló papoknak. Kiterjedt levelezést folytatott, így erősítve a hozzá fordulókat.
Ilyen életváltozás után joggal lehetett rövid haláltusájakor utolsó szava: „Bízom.”
