KAROL WOJTYLA IS SEGÍTETT AZ ANIMÁCIÓS FILMESEKNEK
Képgaléria
A devecsei gyerekek otthon és Kecskeméten nemcsak a legnehezebb pillanatokat idézik föl, - írja Varsányi Gyula - hanem azokat a kedvenc helyeket, tárgyakat, emlékeket is, amelyek a katasztrófa nyomán végleg elvesztek, megsemmisültek. Devecseren egy egész városrész tűnt el, a házakat le kellett bontani, hiányuk örök mementó. A város másik szélén épült fel és népesült be a Makovecz-féle lakópark.
Az egyik tanteremben az eltűnt városrész térképét próbálják fölrajzolni közösen. Terepasztalon papírból készített makettekkel jelenítik meg a házakat. Az egyik asztalnál már ragasztják az épületeket, a fákat, zöld lombokkal. A másik teremben motívumokat dolgoznak ki: az egyik fiú például képregényformában mesélte el, hogyan menekítettek ki egy kutyát az iszapból, most ennek epizódjait rajzolja nagyobb lapokra. A másik asztalon egy öreg fa lehajló ága bontakozik ki, az volt néhányuk kedvenc játszóhelye. Lassan megelevenedik az elpusztult gyerekvilág, amely már csak az emlékekben létezik.
Sokuk otthonában máig nem beszélnek erről, mondja Magyar Judit gyerekpszichológus, aki kollégájával együtt segít az emlékek fölidézésében. Rajtuk kívül drámapedagógus közreműködését is kérték a filmesek, részben, hogy jobban megnyíljanak a gyerekek, részben pedig, nehogy olyan érzéseket kavarjanak föl bennük, amelyekkel kárt okozhatnak. Magyar Judit a szakirodalmat idézi: legalább három évig erős a lelki hatása a katasztrófának, de a „kibeszélés” segíthet. Itt ráadásul produkálnak is valamit, és a filmkészítésben való részvétellel fontosnak érezhetik magukat. Az iskola rajztanára, Trombitás Veronika ugyancsak hasznosnak tartja a programot, mert a szabad munkaforma – hiszen mindenki azt tesz, és azt mond el, amit akar, semmi sem kötelező, ezt a szülőkkel és a pedagógusokkal is jó előre megbeszélték – sokat megmutat a gyerekből. Nincs teljesítménykényszer, mint a tanórán. A tanárnő hozzáfűzi, ilyesmit – anyagi feltételek hiányában – maguk nem tudnak szervezni, sajnos.
Ötvenegy diákot érintett a tragédia 2010-ben, tudjuk meg az iskola igazgatójától, Eszterhainé Fatalin Ilonától. Bizonyos élethelyzetekben érezhető a hatása ma is. Éjszakai rémálmokban, egy-egy szirénázó autó vagy helikopter ijesztő hangjában vagy iskolai problémákban. Sok függ attól, hogyan tudták földolgozni a történteket a szülők, véli az igazgató. Van, ahol nem tudták, és a kislány súlyosan depressziós.
A kecskeméti rajzfilmesek tavaly már szerveztek foglalkozásokat Devecserben, terápiás céllal. Voltaképpen akkor kristályosodott ki a rajzfilm készítésének ötlete. Szoboszlay Péter rendezőnek vannak ebben tapasztalatai, mert régóta vezet animációs szakkört kecskeméti gyerekeknek. A tervezett produkcióról azt mondja, nem akar sem „natúr” (élő), sem dokumentumfilmet készíteni. Olyan animációt szeretne, amelynek tematikáját, képi világát a gyerekek alakítják ki – kockáról kockára. Ezért most még nem is látja maga előtt a teljes filmet, és ez nagyon különbözik attól, ahogy a Balázs Béla-díjas, a hazai animáció avantgárd vonulatához tartozó művész korábban dolgozni szokott.
A műben megjelenő térképet, terepasztalt benépesítik majd a személyes történetek, amelyeket a gyerekek mesélnek. Az ő arcukat nem láthatjuk majd, legfeljebb a kezüket, amint a maketteket formázzák. Először a hanganyag készül el, és annak alapján az animáció. Augusztusban kecskeméti táborba hívják a devecseri gyerekeket, ahol Szoboszlay szakkörének tagjaival együtt fognak dolgozni a részleteken.
