30 éves lett a Kiskunsági Nemzeti Park.
Szeptember 8-án, a bugaci pásztormúzeum előtt emlékművet avattunk dr. Tóth Károly és Kontra László alapítótagok tiszteletére
A 30-dik születésnapját ünnepelte a múlt héten a Kiskunsági Nemzeti Park. Kállay György igazgató úr rövid köszöntője után egy nem háromórásra tervezett, de még annál is hosszabbra sikeredett előadássorozatot volt szerencsém végigülni. Igazán nincs okom panaszra: Dr. Iványosi Szabó András igazgatóhelyettes tömör értékelését olyan akadémikusok, tanárok és szakmai tanácsadók beszámolói követték, amelyek csak javamra váltak. A Dr. Tóth Károly és Kontra László alapítótagok emlékművét Balanyi Zoltán szobrászművész készítette. Ha nem tudnám, hogy ez egy emlékmű, nyugodt szívvel elsétálnék mellette; olyannyira beleolvad a táj szépségébe. Ugyanis természetes adottsága volt a kiszemelt területnek a 80-100 centiméternyi szintkülönbség: ebbe illesztette a három, mészkőből készült lépcsőfokot, rajta két bronzból készült gyíkkal és egy gránittömbbel. (Ez utóbbi abszolút tájidegen elemem, de éppen ez benne a punk-tum.)
A barompörkölt után a Bugaci Csárda fövenyén kört járt velünk a szőlő, és alig, hogy a nap már lebukott, mint talajmenti boldogság, leheveredett mellénk a fűbe. A lendületből kortyolt barackpálinka pohara még asztalt sem ért, máris emelhettük másnap Ócsa egészségére. Bizony, a Kiskunsági Nemzeti Park és az Ócsai Tájvédelmi Körzet nemcsak hogy egyidősek, de ha mondhatom így: tejtestvérek. Egyazon anyától táplált őserő. E két, egymástól távoleső táj érett fővel is őrzi testvérségükből adódó szittya modorukat. A siványokon árvalányhaj, a nádasokban rókák, és a békák ummogó kardala közben pattog alattad a láp buboréka. Ám számos, egykoron jellemző vonásait hiába is keresnénk. Összetéveszthetetlen szépségük már csak töredékesen villan elénk morzsányivá zsugorodott, védett területeink kalidoszkópján. Mert alig még van valamicskénk, ami az emberi haszonelvűség szűrőjén fennakadt.
Persze, persze: Nem eredménytelenül telt el ez a harminc év, de volt is, van is mit rendbehozni. Vízjárta területeink országjobbításra törekvő eleink szándéka szerint, mostanra kultúrtájak. Löszpusztáinkat szántókká változtatták, természetes erdőségeink pedig szinte maradéktalanul fejsze alá kerültek. (Ugyanis Trianon után a kecskeméti térség tüzelőellátása nem volt természetvédelmi kérdés.) Majd pótolva ezt a flórát, tájidegen élettel telepítették be a sosem-volt-erdő vidékeinket.
Így tanulta Kunság a cselédséget. Ezeket a csecsszopó tejtestvéreket ma egy, az embertől erőre kapott pusztulat fenyegeti, melyet úgy hívunk: nagytérségi vízhiány. Nem csupán a megváltozott környezeti befolyásról, éghajlatról van itt szó, hanem tájhasználat-változásról, nagyobb vízkivételről és vízelvezetésről. Az emberi tevékenység hatására a talajvíz szintje az elmúlt egy-két évtizedben két métert süllyedt. Csakhogy itt nem ér véget a látomás. A rétegvizek túlhasználása által okozott tájseb tovább fertőződik, az ökoszisztéma átalakul. Például a felmelegedett, száraz klímát kedvelő és amúgy idegenhonos, sőt; kártékony bagolylepke nem csak, hogy igen dinamikusan szaporodik, de már képes áttelelni.
A szántókat pedig a nitrogéndúsulás miatt , belepi az évelő gyom, de csituljon már bennem ez a vízió!
Mi lesz hát ezután?
Míg a magot vérező talpakkal is vetjük a szikes földbe, rábámulunk a nyihogó lovait hajszoló vad legényekre, és szántogatva némán, mondjuk-mondogatjuk, hogy ez a bús örvény az én hazám is és szeretem? Nem elég.
Az asztallap közös. Értsük már meg végre! S bár aligha hihetem, hogy akaratom annyit is elérhet, hogy megbillen tőle a mérleg, és egy szép vágy teljesül, megbújva a többi jóakaród közt, azt kívánom: Élj, Kiskunság! Élj!
Forrás:greenfo
