Dragomán György a Kecskeméti Református Gimnáziumban
Képgaléria
Ebben a pillanatban ütötte el az óra az éjfélt. Félhomály, mindenki ásítozik. Egyetlen kislámpa világit csak egy karosszék mellett. A karosszékben ülő hölgy kinyitja könyvét, és halk, de határozott hangon olvasni kezd: „Az ébresztőórát este a párnám alá dugtam, hogy csak én halljam meg a csergését, és anya ne ébredjen fel, de az óra még nem is szólt, én már ébren voltam, annyira készültem a meglepetésre.\" És az ásítások abbamaradnak, az álmos, lecsukódni készülő szemek kipattannak, az izgalom és a kíváncsiság keveréke érződik a levegőben. A tulipánok című novella mindenki szívét megrengette, elérzékenyítette. Ekkor, a szeptemberi „Olvasás-éjén\" történt az első találkozásom Dragomán Györggyel. Ezen az estén kezdtem el a képzeletemben megformázni e sorok íróját. Az elképzelt alak kívülről mindig változott, de a belső mindig ugyanaz maradt. Ugyanaz a megfoghatatlan méltóság, az emlékektől buzgó, fájdalommal fűszerezett szenvedély.
2015. január 6-án aztán eljött a személyes találkozás ideje is. A Kecskeméti Református Gimnázium díszterme megtelt diákokkal, akik arra vártak, hogy a neves író megjelenjen. A zsibongás elhalkult, és „A fehér király\" című könyv szerzője belépett, talpig feketében. Nagyon különös érzés volt, hogy az alak, aki a fantáziámban élt, most testet öltött, és itt ült pár sorral előttem, hogy választ adjon a kérdésekre, amelyekre kíváncsi volt mindenki.
Arra a kérdésre, hogy mi motiválta az írásra azt válaszolta, hogy az első lökést 13 éves korában kapta, amikor az édesanyja azt tanácsolta neki, rajzolja le a rémálmait, és akkor azok elmúlnak. Mivel a rajzolásban nem bizonyult túlzottan tehetségesnek, az írásban fejezte ki ezeket a vizuális képeket.
Szó esett az írás nehézségeiről is. Az írás nehéz munka - mondta -, sok idő, amíg a sok fáradozás megtérül, és nincsenek munkatársak se. Habár segítsége van: költő felesége gyakran olvassa műveit - ami kölcsönös - és ha elfáradt az írásban, akkor szívesen olvas fel neki angolul. Megdöbbenve hallgattuk, hogy egy-egy könyv milyen hosszú ideig készül, nem gondoltuk volna, hogy A fehér király 4, a Máglya 9 évig íródott. Nagyon érzékletesen beszélt arról, hogy rendkívül hosszú folyamat, amíg minden mondat és szó annyira a helyére kerül, hogy az olvasónak az legyen az érzése, hogy ami a papíron áll, az gyerekjáték volt az írónak. Elmondta, hogy a végére minden mondatnak tökéletesnek kell lennie, egy mondat pedig akkor tökéletes, ha már semmit nem lehet beletenni, de elvenni se belőle.
Beszámolt kedvelt módszeréről is, amivel kiküszöbölheti figyelme elkalandozását az írásról: ilyenkor, a számítógépén néhány órára letiltja az internetet, ez jó inspiráció az írásra.
Milyen elérendő cél lebeg a szeme előtt írás közben? - hangzott a kérdés. Az cél mindig a következő mondat vége. Tapasztalata szerint befejezni egy könyvet nehezebb, mint elkezdeni. Főleg az utolsó mondat okoz nagy fejtörést, de az első se könnyű. És változtatni sosem késő.
A regényei címéről is beszélt az író: elmondta, hogy a regényeinek sosem ad előre címet, mert ez csak hátráltatná az írásban. A fehér király címet felesége segítségével választotta. Olyan címet akart, ami különleges, meseszerű, mert véleménye szerint, olyan ez a regény, mint egy mesekönyv.
Arról, hogy az írás vagy a fordítás a nehezebb, a következőt mondta: Habár általában azt gondolják, hogy az írás a nehezebb, valójában ez nem így van. Elmondta, hogy milyen nehéz egy-egy idegen szó magyar megfelelőjére rátalálni, míg az írásnál nincsenek ilyenfajta komplikációk. Ez persze nem állja útját a fordításnak, hiszen A fehér királyt több mint 30 nyelvre fordították le. És megosztotta velünk a rendkívül izgalmas hírt, a regényből hamarosan angol film készül.
Szóba került a témaválasztás is. Az emlékek a legjobb témák - mondta -, egy emlékből kikerekített történet személyesebb és könnyebben átélhető. Például A fehér király írásának kiváltó élménye az a történet volt, amely a csernobili atomkatasztrófa évéből való. Ekkor történt, hogy a gyerek futballcsapat kapusai azt a jó tanácsot kapták, hogy lehetőleg minden kapcsolatot kerüljenek a labdával. Ez annyira abszurdnak hangzott, hogy Dragomán György úgy érezte, erről nem lehet nem írni.
Sok szó esett a félelemről is, amely fontos szerepet játszott a szerző gyermekkorában, s emiatt a könyv által megjelenített világban is. Érzékletesen beszélt róla, hogy a diktatúra időszakában mennyiféle rettegéssel kellett megküzdeni az embereknek. És bár azok a félelmek elmúltak, ma is bőven van mitől félni. Arra a kérdésre, hogy mit tanácsolna a gyerekeknek, hogyan tudják legyőzni a félelmeiket, azt felelte: ha szembenézünk a félelmeinkkel, le is győzhetjük azokat. Ki kell mondani őket, aztán pedig az arcukba kell nevetni.
A könyvek sorsa felől aggódókat megnyugtatta, hogy szerinte a papír alapú könyvek soha nem fognak eltűnni, ugyanis az emberekben benne van a tárgyak szeretete. Hiába vannak poszterek, egy eredeti festmény mindig értékesebb marad. Viszont ha most rendezhetné be a könyvtárát, akkor csak azokat a könyveket venné meg, amelyeket többször is el akar olvasni.
Az előadás után sokunknak kedve támadt az olvasáshoz: aki eddig még nem olvasta el Dragomán György műveinek egyikét, annak első útja a könyvtárba vezetett, míg mások újra levették a könyvespolcról a könyvet. S bár a múlt nagyjait már az idő kirostálta, és világosan látszik, mi az értékes és mi kevésbé az, borzongató az az érzés, hogy én is itt lehettem egy jövőbeli klasszikus, nagy magyar író előadásán, akinek műveit a gyermekeink talán már kötelező olvasmányként fogják olvasni.
Dragomán György (Marosvásárhely, 1973. szeptember 10. -) József Attila-díjas (2007) magyar író, műfordító. Családjával 1988-ban települt át Magyarországra. A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett 1992-ben. Az ELTE bölcsészkarán folytatta tanulmányait angol-filozófia szakon 1992-1998 között. Az Eötvös József Collegium és a Láthatatlan Collegium diákja volt. Művei a Holmiban, a Mozgó Világban, a Jelenkorban, az Élet és Irodalomban, az Alföldben, a Népszabadságban és a Kritikában jelentek meg.
(KEOL)
