Ferenc pápa szinódusi záróbeszéde: a Szentlélek vezetésével az irgalom jegyében
Családszinódus - Vatikán, Szinódusi aula, 2015. október 24. szombat este
A terveknek megfelelően október 24-én szombaton délután a szinódusi plenáris ülésén, a záródokumentum pontról-pontra, mindig legalább kétharmados többséggel megszavazott eljárása után, Ferenc pápa megtartotta a záróbeszédet.
\"Mindenekelőtt az Úrnak szeretném megköszönni, hogy vezette a szinodális utunkat ezekben az években a Szentlélekkel és soha nem hiányzott a segítsége az egyháznak. Igazán szívből köszönetet mondok Baldisseri bíborosnak, szinódusi főtitkárnak, Fabene érseknek, szinódusi titkárhelyettesnek, Erdő Péter bíboros-főrelátornak, Bruno Forte érseknek, különleges szinódusi titkárnak, a delegált elnököknek, az írnokoknak, a konzultoroknak, a fordítóknak, a kántoroknak, és mindazoknak, akik fáradhatatlanul és teljes odaadással szolgáltak az egyháznak. Szeretném megköszönni a Bizottság munkáját, mely elkészítette a relációt, a zárójelentést, akik éjt nappallá téve dolgoztak.
Megköszönöm nektek, kedves szinódusi atyák, testvéri delegátusok, auditorok, tanácsosok, plébánosok és családok az aktív és eredményes jelenléteteket. Megköszönöm a „névteleneknek” és mindazoknak, akik csendben, nagylelkűen járultak hozzá ennek a szinódusnak a munkájához. Imáimról biztosítalak benneteket és az Úr viszonozza nektek bőséggel a kegyelmi adományait.
Miközben követtem a szinódus munkáját, azt kérdeztem magamtól: Mit fog jelenteni az egyház számára ennek a családszinódusnak a lezárása?
Természetesen nem jelenti azt, hogy befejeztük volna a családdal kapcsolatos témákat, hanem megpróbáltuk azokat megvilágítani az evangélium, a hagyomány és az egyház kétezer éves története fényénél, a reménység örömével telítve azokat, anélkül, hogy mindannak a közönséges ismétlésébe esnénk, ami elvitathatatlan és már megmondatott.
Bizonyára nem azt jelenti, hogy megtaláltuk a kimerítő megoldásokat az összes nehézségre és kétségre, melyek megkérdőjelezik és fenyegetik a családot, de ezeket a nehézségeket és kétségeket a hit fényébe helyeztük, alaposan megvizsgáltuk, félelem nélkül szembesültünk velük, anélkül, hogy homokba dugtuk volna a fejünket.
Azt jelenti, hogy arra ösztönöztünk mindenkit, hogy megértse a jelentőségét a család, valamint a férfi és a nő közötti házasság intézményének, mely az egységre és felbonthatatlanságra épül, és hogy megbecsülje azt, mint a társdalom és az emberi élet lényegi alapját.
Azt jelenti, hogy meghallgattuk és meghallgattattuk a családok és az egyház pásztorainak a hangját, akik Rómába jöttek, magukkal hozva a világ minden részéről a családok gondjait és reményeit, gazdagságát és kihívásait.
Azt jelenti, hogy bizonyságot tettünk a katolikus egyház életképességéről, amely nem félt attól, hogy felrázza az elaltatott lelkiismeretet, és hogy bepiszkítja a kezeit, miközben lelkesen és őszintén beszél a családról.
Azt jelenti, hogy törekedtünk megvizsgálni és elolvasni a valóságot, méghozzá a mai világ valóságait az Isten szemével, hogy lángra lobbantsuk és megvilágítsuk a hit lángjával az emberek szívét, az elbátortalanodás, valamint a társadalmi, gazdasági, morális válság és a döntő mértékű negatív látásmód történelmi pillanataiban.
Azt jelenti, hogy tanúságot tettünk mindenkinek arról, hogy az evangélium marad az egyház számára az örök újdonság élő forrása, azzal szemben, aki halott kövekbe akarja azt belesulykolni, hogy aztán mások ellen vesse azokat.
Azt is jelenti, hogy lecsupaszítottuk a zárt szíveket, melyek gyakran az egyház tanítása, vagy jószándék mögé bújnak, hogy Mózes székébe üljenek és megítéljék, némelykor felsőbbrendűséggel és felületességgel, a nehéz eseteket és a sérült családokat.
Azt jelenti, hogy leszögeztük: az egyház a lélekben szegények és a bocsánatot kérő bűnösök egyháza, és nemcsak az igazaké és szenteké, pontosabban az igazaké és szenteké, amikor szegénynek és bűnösnek érzik magukat.
Azt is jelenti, hogy megpróbálta kitárni a távlatokat, hogy legyőzze az összeesküvés jellegű hermeneutikát vagy a távlatok elzárását, és hogy megvédelmezze az Isten fiainak a szabadságát, hogy közvetítse a keresztény újdonság szépségét, mindahányszor egy ősrégi nyelvezet rozsdája lepi be vagy egyszerűen érthetetlen.
Ennek a szinódusnak a folyamán, ahol különféle vélemények szabadon kifejezésre jutottak – és némelykor nem egészen jószándékú módszerekkel – bizonyára gazdagították és élővé tették a párbeszédet, az egyház olyan eleven képét mutatva fel, mely nem használ „előregyártott elemeket”, hanem hitének kimeríthetetlen forrásából merít élő vizet, hogy szomját oltsa a kiszáradt szíveknek. És az egyházi tanítóhivatal jól definiált dogmatikai kérdésein túl, láthattuk, hogy ami egy adott földrész püspökének normálisnak tűnik, furcsa módon az egy másik kontinens püspöke számára botránynak, „szinte” botránynak látszik; az, ami jogsértésnek tűnik az egyik társadalomban, az nyilvánvaló és érinthetetlen egy másikban; az, ami egyesek számára lelkiismereti szabadság, mások számára csak zűrzavar. Valójában a kultúrák nagyon különbözőek egymás között és minden általános alapelv – miként mondtam már, az egyházi tanítóhivatal jól definiált dogmatikai kérdései – tehát minden általános alapelv rászorul arra, hogy adott környezetbe inkulturálódjon, ha szeretné, hogy figyelembe vegyék és alkalmazzák.
Az 1985-ös szinódus, mely a II. Vatikáni Zsinat befejezésének 20. évfordulóját ünnepelte, az inkulturációról úgy beszélt, mint a «hiteles értékek benső átalakításáról, a kereszténységbe való integrálódás révén és mint a kereszténységnek a belegyökerezéséről a különféle emberi kultúrákba».
Az inkulturáció nem gyengíti meg az igazi értékeket, hanem megmutatja igazi erejüket és eredetiségüket, minthogy ezek alkalmazkodnak, anélkül, hogy közben maguk megváltoznának, sőt békés módon és fokozatosan átalakítják a különféle kultúrákat.
Láttuk, a különbözőségünk gazdagságán keresztül, hogy az előttünk álló kihívás mindig ugyanaz: hirdetni az evangéliumot a mai embernek, megvédeni a családot minden ideológiai és individualista támadástól.
Anélkül, hogy a relativizmus vagy pedig a másokat demonizálás csapdájába esnénk, arra törekedtünk, hogy teljesen és bátran átöleljük az Isten irgalmát, amely felülmúlja a mi emberi számításainkat, és ami nem óhajt más, mint azt, hogy «MINDEN EMBER ÜDVÖZÜLJÖN» (1Tim 2,4), továbbá hogy beillesszük és megéljük ezt a szinódust az irgalmasság rendkívüli szentévében, melynek megélésére az egyház meghívást kapott.
Kedves testvéreim,
a szinódus tapasztalata jobban megértette velünk, hogy a tanítás igazi védelmezői nem azok, akik a betűt, hanem akik a lelket védelmezik; nem az eszméket, hanem az embereket; nem a formákat, hanem Isten szeretetének és megbocsátásának az ajándék mivoltát védik. Ez nem jelenti semmiféle módon kisebbíteni a formulák jelentőségét: azok szükségesek; a törvények és isteni parancsolatok fontossága, hanem az igaz Isten nagyságának a felmagasztalását jelenti, aki nem a mi emberi érdemeink szerint, de nem is a műveink alapján bánik velünk, hanem egyedül irgalmasságának határtalan nagylelkűsége szerint (v.ö. Róm 3,21-30; Zsolt 129; Luk 11,37-54).
Azt jelenti, hogy legyőzzük a nagyobbik testvér (v.ö. Luk 15,25-32) és a féltékeny munkások (v.ö. Mt 20,1-16) állandó kísértéseit. Sőt azt is jelenti, hogy jobban értékeljük a törvényeket és parancsolatokat, melyek az emberért lettek megteremtve és nem fordítva (v.ö. Mc 2,27).
Ebben az értelemben a köteles bűnbánat, a cselekedetek és az emberi erőfeszítések mélyebb értelmet nyernek, de nem úgy, mint a Krisztus által a kereszten szerzett, elnyerhetetlen üdvösség ára, hanem mint válasz Annak, aki előbb szeretett minket és megváltott bennünket ártatlan vére által, miközben még bűnösök voltunk (cfr Rm 5,6).
Az egyház első kötelessége nem az, hogy ítéletet vagy kiátkozást mondjon, hanem az, hogy meghirdesse az Isten irgalmasságát, és hogy minden embert meghívjon a megtérésre és elvezesse őket az Úr üdvösségére (cfr Gv 12,44-50).
Boldog VI. Pál csodálatos szavaival mondta: «Elgondolhatjuk hát, hogy minden bűnünk vagy Istentől menekvésünk egy mélyebb szeretetnek a lángját lobbantja föl benne, azt a vágyat, hogy újból az övé legyünk és visszahelyezzen bennünket az üdvösségtervébe (…). Isten Krisztusban véglegesen jónak nyilatkoztatja ki magát (…). Isten jó. És nemcsak önmagában; Isten – mondjuk sírva – értünk jó. Ő szeret bennünket, gondol ránk, ismer, sugalmaz és vár bennünket: Ő – ha szabad így mondani – egy napon boldog lesz, amikor feléje fordulunk és azt mondjuk: Uram, jóságodban bocsáss meg nekem! Íme, tehát a bűnbánatunk az Isten örömére lesz».
Szent II. János Pál pápa is megállapította, hogy «az egyház akkor él hiteles életet, amikor vallja és hirdeti az irgalmasságot (…) és amikor elviszi az embereket az Üdvözítő irgalmasságának a forrásaihoz, aminek ő maga a letéteményese és sáfára».
XVI. Benedek pápa is mondta: «Az irgalom valójában az evangéliumi üzenet központi magja, Istennek a neve maga (…) Mindaz, amit az egyház mond és betölt, feltárja azt az irgalmasságot, melyet az Isten táplál az ember iránt. Amikor az egyháznak tévtanításra kell figyelmeztetnie, vagy elárult javakra, akkor azt mindig az irgalmas szeretet ösztönzésére teszi, azért hogy az embereknek élete legyen, és az bőségben legyen (cfr Gv 10,10)».
Ebben a kegyelmi időben a fény és kegyelem alatt, amit az egyház megélt, a családról beszélgetve és vitatkozva, kölcsönösen meggazdagodva érezzük magunkat; sokan közülünk megtapasztaltuk a Szentlélek működését, aki a szinódus igazi főszereplője és alkotómestere.
A „család” szó mindnyájunk számára másképpen hangzik most, mint a szinódus előtt, ahogy abban összefoglalást nyert az egész szinodális út családról vallott hivatása és jelentése.
Valójában az egyház számára a szinódus befejezése azt jelenti, hogy ténylegesen visszatér az „együtt-haladáshoz”, hogy elvigye a világ minden részébe, minden egyházmegyébe, minden közösségbe és minden helyzetbe az evangélium fényét, az egyház ölelését és Isten irgalmának a támaszát. Köszönöm\".
