Amikor mindennek vége van

Tóth Klárika 2006 óta ebédelt rendszeresen a népkonyha sorközösségének társaságában. Egyszerűségével, barátságos egyéniségével, mosolygós tekintetével, tettrekészségével hamar ikonikus alakjává vált a Karol Wojtyla Barátság Központ százharminc fős gondozotti családjának. És nem csak étkezni járt a népkonyhára; kezdetektől részt vett a ház felújítási munkálataiban, kertet gondozott, segített rendben tartani a környékbeli szakrális emlékeket. Mondhatnánk így is: mindenütt jelen volt, ahol munkáskézre volt szükség. Mindenki tudta róla, hogy súlyos betegségben szenved, több alkalommal műtötték. Egy ideje már levegőt is alig tudott venni. A sorozatos műtétek, fájdalmas beavatkozások rendkívül megviselték szervezetét. Nagyon szenvedett, de erről soha senkinek nem beszélt. Úgy járt-kelt, tette a dolgát, mintha mi sem történt volna. – Kérsz egy kis süteményt? Otthon készítettem. Tessék, neked adom. Vidd el! – mondta nekem még valamikor tavaly augusztusban, amikor ebéd közben éppen mellette foglaltam helyet. Egyszer aztán elment a hangja. Szóltam hozzá, de ő már csak jelekkel mutatta, amit mondani szeretett volna. Múlt csütörtökön láttuk utoljára, s ma megtudtuk, mindennek vége van. Nyugodj békében, kedves Klárika, legyen könnyű neked a föld! Veled bizonyosan jobb lesz a hely, ahová megérkeztél.