A britek új felfedezettje: Háry Péter
Képgaléria
Háry Péter azok közé az egyre ritkábban előforduló emberek közé tartozik, akik az ismertség és rivaldafény ellenére sem felejtik el gyökereiket. Nem engedett a csábításnak, hogy a fővárosba költözzön és „tűzközelben” építse karrierjét. Először Kecskeméten vált ismerté a Kortársak zenekarral, ami a későbbi munkákkal együtt országosan jól csengővé tette nevét a szakmában. A közelmúlt biztató fejleményei után arra is lehetősége nyílt, hogy jelentős nemzetközi sikereket érhet el legújabb, The Unbending Trees nevű zenekarával.
Hogyan indultál el ezen a pályán?
Zenészi képességeim a családomban gyökereznek. Az egyik legjobb tanárom édesapám volt, aki rézfúvós szakoktató a Kodály Iskolában. Korábban szakfelügyelőként is tevékenykedett, amíg meg nem szűnt ez a tisztség. Egy egyedi tanmenet kifejlesztésével foglalkozott pályája kezdetén. Azt hogy én ma valaki lehetek, legnagyobb részt ettől az iskolától kaptam, és rettentően hálás vagyok érte; valamint apámnak, aki egész általános iskolás korom óta tanított engem trombitálni. Trombitásként 4-5.-es koromban már országos versenyen második helyezést értem el, illetve különdíjakat szereztem. Igy hamar eldőlt, hogy zenével fogok foglalkozni.
Mennyi volt ebben a szülői ráhatás és mennyi a saját döntés?
Érdekes. Trombita órám soha nem volt. Egyszerűen hagyta apám, hogy csináljam amit szeretek. Szerencsésen megtalálta azt a tempót, hogy mikor kell közbelépnie. Általában csak akkor tette ezt, amikor látta, hogy valami nagyon nem működik. S ha jól megtalálod a tempót, akkor az egy folyamatosan gyorsuló folyamat. Negyedikes koromra eljutottam oda, hogy napi egy-másfél órás gyakorlást képes voltam véghez vinni, ami fizikailag rettentően megterhelő. De annyira szerettem csinálni, és apám annyira jól irányította ezt a dolgot, hogy hobbimmá vált a zenélés. Jó érzés volt számomra, hogy képviselni tudtam az iskolámat különböző fellépéseken, sőt még a rádióban is.
Hogyan jutottál el mégis a basszusgitárig és a dalírásig?
1983-ban volt egy fizikai és egyben lelki törésem. Azon a nyáron, amikor felvettek a szegedi konzervatóriumba, kitört az első metszőfogam. Akkoriban ezt csak egy olyan pótlással lehetett megoldani, amely ott támasztotta ki a rézfúvós hangszer fúvókáját, ahol annak leginkább rezonálnia kellett volna. Ez annyit jelentett, mint egy zongoraművésznek az ínhüvelygyulladás. Becsületből a konzervatóriumot még el tudtam végezni négyes eredménnyel, de már nem láttam olyan perspektívát, amire egy 18 éves fiatalnak szüksége van ahhoz, hogy egy életpályán elinduljon. Ekkoriban hívtak el a Kortársak nevű együttesbe, ahol trombitásként kezdtem. Én akkor annyira szerettem a basszusgitárt és erre a hangszerre építő zenéket, hogy ösztönösen erre váltottam egy idő után. Valamint ott kezdtem el dalokat írni. Örömmel gondolok vissza arra az időszakra. Minden szakmai díjat elnyertünk, amit csak lehetett.
Hogyan alakult a pályád ezután?
A Kortársak 1993-ban oszlott fel. Lepés Gábor, a zenekar billentyűse került Ákossal munkakapcsolatba, s mikor az dalokat feljátszotta neki, én is közreműködtem basszusgitáron, ami annyira megtetszett Ákosnak, hogy rövid időn belül dalokat írtam, és a turnéin zenészként vettem részt. Az Indiántánc című albumon több szerzeményem megjelent. Az elmúlt 14 évben folyamatos munkakapcsolatban voltunk egymással.
Később jött az első munkamegbízásom, az akkor felfedezett Vénusz zenekar személyében. A producerük bízott meg, hogy a tehetséges zenekart közös erőfeszítéssel profibbá formáljuk. Egy év alatt építettük fel a koncepciót. Az első lemezük platina lett, s gyakorlatilag később is, nem túl hosszú létük alatt egy sikeres produkció volt. Utána a Vénusz zenekaron keresztül hozzám került a Zanzibár. Ők más jellegű kihívás elé állítottak engem, mert amíg pár dalt írtam a Vénusz számára, addig ők ügyes dalszerzőként saját szerzeményekkel álltak elő. S ugyan a Vénusz zenekarnál egy-két dalt én szereztem, míg a Zanzibár tagjai kifejezetten saját maguk írták számaikat. Nagyon szerencsés vagyok, ami biztos az én munkám érdeme is, de fontos szerepe lehetett a szerencsének, hogy az első két megbízásom ennyire sikeres lett.
Ezután került az életedbe a The Unbending Trees?
Nem, még előtte a Kentaurnál is megfordultam, amely szólókarrierként indult, Presser Gábor közreműködésével. A 2003-ban és 2004-ben irt dalaimra figyelt fel, amely annyira elnyerte tetszését, hogy a 2005-ben megjelent Urban Stigma című albumon 12 számnak voltam szerzőként jegyzője. Ugyan komolyabb közönségsikert sajnos nem ért el, túl nagy publicitást sem kapott, de én erre ugyanolyan büszke vagyok, mert egy jó kis anyag kerekedett ki az együttmunkálkodásból.
Hogyan alakult meg a The Unbending Trees, amivel már nemzetközi sikerre is szert tettél?
A zenekar története romantikusan alakult, ami jól passzol a lelkületünkhöz. Ez egy olyan történet, amiről minden fiatal zenész álmodik. Hajós Kristóf, akit még angol tanárként ismertem meg, megkeresett, hogy küldjek neki szerzeményeket. Korábbról volt már némi ismeretségünk, igy megegyeztem vele, hogy ha megéri neki, hogy leutazik 80 kilómétert Kecskemétre, akkor odaadom neki a számítógépemen tárolt kiadatlan szerzeményeimet, amik teljes értékűek voltak, csupán nem találtam addig számukra helyet. Látogatása után pár nappal 2-3 dalt visszaküldött, amire ő maga irt szöveget angol nyelven, s fel is énekelte, egy sima kis internet kommunikációs mikrofon segítségével. Annyira sajátos stílusú dalok születtek igy, hogy nem sok reményt fűztem a itthoni sikerhez. Ez 2007 tavaszán történt, majd pár hónapos csönd után Kristóf ismét felkeresett, hogy a MySpace-en, - ami zenészek által használt, iwiw-hez hasonló közösségi oldal - bejelölte Ben Watt-ot, az Everything But The Girl dalszerzőjét , aki meghallgatva a felrakott The Unbending Trees számokat, újakat kért, s annyira megtetszett neki a produkció, hogy pár levélfordulta után lemezszerződést ajánlott nekünk, ami hatalmas dolog. Hiszen az általunk is képviselt zenei irányzatnak a hazájából egy nem angol nyelvterületről - ráadásul a volt szocialista tömbből - származó zenekar lemezszerződéshez jut.
Minden alkalommal, amikor keveréseket, anyagot visszaküldtem Ben-nek és Tracy-nek (ő az Everything but the Girl énekese), mindig éreztem egyfajta lelkesedést, ami abból az örömből fakad, hogy egy alkotói közösséget támogathatnak. Teljes gőzerővel belefogtak menedzselésünkbe. Pár hónapon belül, a lemezszerződés aláírása környékén rögtön megjelentettek egy négy számos bakelit promócionális EP-t, ami profi módon kivitelezett kiadvány lett. Ez kifejezetten a produkciónk érdekességét, különlegességét igyekezett kihangsúlyozni.
Ennek a lemeznek milyen fogadtatása volt a szigetországban?
Eddig nem sok, de Ben bizakodó. Elmondta, hogy Angliában még nagyobb a különbség kis és nagy kiadó között. Ott neki esélye sincs klipben gondolkodni. Nem tud a különböző médiában megjelenni, annyira nagy a verseny. Ő abban gondolkodik, hogy a jó - bár hosszú - munka magától kitapossa a siker felé vezető utat, s egy szép hosszú karriert sikerül felépíteni. Idén áprilisban kellett leadni az új album anyagát, ami 12 szerzemény a 17 elküldöttből. Az alkotás azonban nem olyan dolog, hogy akkor pattan ki feltétlen egy jó ötlet, amikor épp az aktuális munka folyik. Gyakorlatilag határidő után írtam meg egy általam jónak ítélt dalt, ami egy ideig pihent a fiókomban. Azonban amikor felkeresett pár zenész, hogy szeretnék megvenni az adott számot, akkor felkerestem Kristófot, hogy gondoljuk végig eladjam-e, mert annyira a mi stílusunkhoz illőnek éreztem. Két óra sem telt el, s zenész társam komplett szöveget irt hozzá, majd kiküldte Bennek, akit úgy megfogott a dal, hogy felajánlotta, hogy Tracy közreműködik, csak döntsük el milyen szerepben, vokalistaként, vagy duettet akarunk. Mi az utóbbi mellett döntöttünk. Kiküldtük a hangsávokat, amely mellé Tracy felénekelte a saját részét egy olyan londoni stúdióban, ahol a Spice Girlstől kezdve Madonnán keresztül számos világsztár megfordult. Nagyszerű érzés volt visszahallani Tracy hangjával a saját dalunkat, mintha itt a stúdiómban énekelt volna. Kivánom mindenkinek, aki ilyen alkotói munkát végez, hogy ezt megtapasztalja.
Ez Everything but the Girl vagy The Unbending Trees szám lesz?
Neki saját szólólemeze van más stílusban, igy az nem jöhetett szóba. Bennel történt egyeztetés után végül is úgy döntöttünk, hogy ez a The Unbending Trees albumán fog szerepelni, mivel Tracy jelenleg saját szólókarrierjén dolgozik, amely produkcióba műfajilag nem fér bele. Az album magyar megjelentetéséről folynak a tárgyalások , és várhatóan a magyarországi Warner kiadó label vállalta , az Mton adja majd ki.
A The Unbending trees milyen műfajba sorolható be?
Ha valami erénye van ennek a projektnek, az hogy nem törekszik egyik skatulyába sem, és talán ennek is köszönhetjük, hogy egy angol kiadó érdekesnek talált bennünket. Ez a zenekar azonban amellett, hogy nem szándékozik érdeklődési csoportokat megcélozni, próbál a közönség minél szélesebb rétegéhez eljutni. Ezt elősegíti az, hogy zenénk zongorára , és egy érdekes énekhangra épít. Aki szereti a kellemes, kifejezetten nem a döngölésről szóló zenét, azt szerintem telibe fogja találni.
Az angol nyelv marad következetesen?
A fő koncepció biztosan megmarad angolul. Érdekes, hogy most hívtak minket egy-két helyre játszani médiába is, s volt, ahol kikötötték, hogy a szövegnek magyarnak kell lennie. Nem zárkózunk el a dologtól, de ennek a műfajnak az angol nyelv az egyik stílusjegye, bár nem én írom a szövegeket, hanem Kristóf.
Mi az ami még lefoglal a The Unbending Trees mellett?
A Kortársak zenekar egyik rajongója, egy régész foglalkozású lány keresett meg egy évvel ezelőtt, hogy szeretne a zenekarnak emléket állítani egy honlap formájában, amelyre a koncertfelvételektől kezdve az elveszett dalokig mindent feltenne. Egy sikeresen működő klubot is életre hívott a korábbi rajongókból. Egy év után a weblap olyan nézettségre tett szert, hogy támogatókat sikerült szereznie, igy elhatározta, hogy forgat egy klipet a Kármen című kiadatlan dalunkra. Rengeteg szerzeményünk volt, s csupán két albumunk jelent meg, ami alig 20-22 számot tartalmazott a közel 70-ből. Másfél évtized után nagyon fura volt ismét kapcsolatba kerülni a régi zenésztársakkal, akikkel alig találkoztam feloszlásunk óta. Már újraértelmeztük és rögzítettük a dalt, amihez a képi anyagot a Kecskeméti Bábszínház színpadán forgattuk le, bár emellett lesz külön történet szereplők közreműködésével.
Ez mennyivel befolyásolja, hogy lesz e jövője ismét a Kortársak zenekarnak, vagy ez már egy teljesen lezárt történet? Bármennyire sikeres a klip az nem támaszthatja fel?
Csak a saját nevemben beszélhetek. Én azok közé az optimista emberek közé tartozom, aki úgy gondolja, hogy akár 20 év múlva is érdemes valamit újrakezdeni. Ha ez a klip olyan sikert arat, amiben korábban már volt részünk, akkor szerintem van jövője. Látom azokon az embereken, akik valaha szerették a Kortársak zenekart, hogy mennyire vágyják. Én azt gondolom, hogy ha egyre több apró pozitív visszajelzést kapunk , és látjuk , hogy szeretnék az emberek, biztos vagyok benne, hogy ennek lesz jövője.
