Ferences Akadémia: Ferences vértanúk a diktatúra „oltárán”
Képgaléria
Az első világháború után 4000 katolikus pap közül mindössze 122 adta fel önként hivatását. A trianoni békediktátum következtében 29 katolikus egyházmegyéből csak 4 terület maradt érintetlen - hangzott el az előadáson. A két világháború között az állam és egyház viszonyát együttműködés jellemezte. Mindkét fél célja a nemzeti, keresztény Magyarország felépítése volt.
A sztálinista diktatúra azonban - ideológiai okokból - a történelmi egyházak ellehetetlenítésére törekedett. Ennek megfelelően Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Párja (MDP) főtitkára 1947. augusztus 20-án, Debrecen főterén elmondott ünnepi beszédének egyik vezérgondolata ez volt: „Le a klerikális reakációval!”. Ami pedig utána következett: a Katolikus Egyháztól 800 000 hold földterületet vettek el, megszakadt a diplomáciai kapcsolat Magyarország és a pápai állam között, leszámolások, letartóztatások, koncepciós perek…
1947-től egyházi felekezetek aszerint létezhettek, hogy elismerték-e az állam törvényeit vagy sem. 1948. június 6-án megalakult a Magyar Dolgozók Pártja. Még ebben az évben megindult az egyházi iskolák államosítása. 1949-50-ben felszámolták a betegápoló rendeket. 1950. július 1-jén a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége (MDP KV) Révai József szellemi irányításával határozatot hozott „a klerikális reakció elleni harcról”. Ennek értelmében megszüntették a hittanoktatást; indexre került könyvekből tanítottak tovább titokban. 1950. június 1-jén megszületett az MDP KV határozata: „A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek.” Kádár János belügyminiszter vezetésével összesen mintegy 2000 szerzetest és nővért deportáltak, sokszor csak néhány percet hagyva a készülődésre, embertelen körülmények között. 1950. augusztus 1-jén megalakult a Katolikus Papok Országos Békebizottsága. Állami vezetők szerint a szerzetesek „az imperialisták ötödik hadoszlopa”. 1950. augusztus 30-án Darvas József és a Magyar Katolikus Püspöki Kar egyezményt kötött, ami negyven esztendőre meghatározta az egyház sorsát, mely még a passzív ellenállásról is lemondott. 1951-ben létrejött az Állami Egyházügyi Hivatal. Megbízottai beköltöztek a püspöki hivatalokba. Magukhoz vették a hivatali pecséteket, pénztárak és levéltárak kulcsait. Ellenőriztek minden érkező és kimenő postát. Engedélyük nélkül nem kereshették fel a főpásztort a papok, hívek. Ők határozták meg, kik lehetnek papnövendékek, kiket lehet felszentelni, ki milyen pozícióba kerül.
A katolikus oktatást negyven esztendőn keresztül mindössze a négy, töredékeiben megmaradt szerzetesrend által működtetett nyolc gimnázium fémjelezte, ehhez jött még egy református és egy zsidó gimnázium. Ennyi maradt az egyházi oktatásból! A negyven év alatt itt végzett diákok zöme mégis derekasan helytállt az életben.
Hajagos Csaba előadása második felében részletesen ismertette a nyolc ferences szerzetes vértanú életrajzát, halálának körülményeit.
Név szerint:
Brenner János (1931-1957) – 1957. december 15-én 32 késszúrással megölték.
Kriszten Rafael (1899-1952) – 1950-ben megverték, megkínozták. 1952. szeptember 15-én börtönben halt meg.
Körösztös Imre Krizosztom (1909-1944) – 1944. október 27-én agyonverték.
Kiss Szaléz (1904-1946) – 1946. december 10-én mindenféle indok és bírósági ítélet nélkül Sopronkőhidán kivégezték.
Kovács Kristóf (1914-1944) – 1944. november 2-án partizánok agyonverték.
Hajnal Zénó (1900-1945) – 1945. április 1-jén Gyékényesen egy bolgár lovas katona a tömegben agyonlőtte.
Lukács Pelbárt (1916-1948) – 1948. április 18-án egy finn-karéliai fogolytáborban agyonkínozták.
Károlyi Bernát (1892-1954) – 1954. március 2-án rabkórházban hunyt el, ávósok halálra kínozták.
Bernát atya életének kecskeméti vonatkozásai is vannak:
1940-től a kecskeméti ferences rendházban házfőnökként tevékenykedett. Nevéhez fűződik a kecskeméti zsidóság mentése. Dacolva az állami rendelkezésekkel, nem mondott fel a kolostor földszinti üzlethelyiségeit bérlő zsidóknak. Keresztelte, hamis dokumentumokkal segítette őket, amíg ez mentséget jelentett, majd egyeseket ferencesnek öltöztetve bújtatott. Bejárt a gettóba vigasztalni, az elhurcolás napjaiban pedig rendszeresen látogatta őket a vagonokban, és próbálta enyhíteni szenvedéseiket.
Az orosz front közeledtével Kecskemét polgári vezetői elmenekültek, gyakorlatilag Bernát atya vette át a város irányítását, és segítette a délvidéki menekülteket. Az új kommunista diktatúra embertelenségei ellen szintén felemelte a szavát, ezért üldöztetésnek volt kitéve. 1945 júliusában néhány napra be is börtönözték.
1949-ben a népügyészség egy 1946-os lajosmizsei beszéde miatt a „demokratikus államrend és vezetői, a földbirtokreform és a zsidó felekezet elleni izgatás” címén hét hónapi börtönre ítélte. Ekkor még a fellebbezés megmentette, de ugyanezen év november végén az ÁVH mégis letartóztatta immár teljességgel koholt vádak alapján (kémkedéssel gyanúsították állítólagos angol kapcsolatai miatt). Egy ideig Vácra internálták majd a Gyűjtőfogházba hurcolták. Az elszenvedett kínzások és az embertelen körülmények miatt kiújult betegsége, rabkórházban hunyt el 1954. március 2-án. Holttestét - amelyet ma is keresnek - feltehetően a kommunista diktatúra számos más áldozatával együtt a 301-es parcellában temették el.
Zsidómentő tevékenységéért a magyarországi rabbi kar a holokauszt 60. évfordulóján emlékfát ültetett tiszteletére a kecskeméti ferences templom kertjében.
