„Az egyensúly megtalálása mindenkit próbára tesz”

– Két nemzetközileg elismert fesztiválon is részt vesz a film, Hirosimában és Kijevben. Hogy viszonyulsz ezekhez a fesztiválszereplésekhez?

– Én nagy fesztiválozó vagyok, azt hiszem. Egy ilyen eseményen általában kíváncsi, nyitott közösség jön össze, sokszínű a kultúra és ez nagyon inspiratív, izgalmas, semmivel nem pótolható. Nagyon jó látni egy-egy ilyen alkalommal a közönség reakcióját is, amit a tévés sugárzásnál nem kapunk meg. Érdekes megfigyelni a különböző kultúrkörökből érkező nézőket például egy közönségtalálkozón: a kínaiak nem mernek kérdezni, a franciákat le sem lehet állítani, a germán népek hűvösebbek, de nyitottak. Ha filmet készítek, számomra a kérdésfeltevés mindig fontosabb, mint a rá adandó válasz. Nem pontot teszek a dolgok végére, hanem kérdőjelet, esetleg három pontot. A nézőt alkotótársnak gondolom, a nyitva hagyott, asszociatív módon befejezhető megoldások híve vagyok. Erre inkább a fesztiválok nyitott közönsége vevő, hiszen a tévénézők általában kapcsolgatás közben tévednek oda a filmhez, ami nem igazán ideális a szerzői filmek befogadásához.

– Nekem az volt az érzésem, hogy nem elég egyszer megnézni a filmedet, jó, ha az ember többször látja, mert sok mindent csak akkor vesz észre vagy több megnézés után tud értelmezni benne. Mit gondolsz erről?

– A tévében egy időben nagyon sok animációt játszottak éjszaka, és az enyémeket is vagy százszor leadták ezekben a blokkokban. Kaptam egyszer egy levelet, hogy: tisztelt Ulrich Gábor, bevallom őszintén, az első megnézésnél még nem értettem a filmjeit, de most, sokadjára, már nagyon tetszenek; aláírás Horváth Adorján, éjjeliőr (nevet). Ez teljesen jó volt, új célcsoportot térképeztem fel. Viccet félretéve, a Balansz képzőművészeti jellegéből adódóan olyan, hogy szerintem egy kiállító-teremben is érvényesülni tudna. Vannak is ilyen terveim vele, jövőre lesz egy kiállításom a képzőművészeti munkáimból, ahol valószínű, hogy ez a film is megjelenik majd. Azt hiszem, hogy ez a munkám nem is a szó hagyományos értelmében vett film, hanem inkább egyfajta mozgó-kép. A fiatalabb animációs rendezők nagy része más utat választ, inkább egyszerűbb narratívában, érthetőbb képi formanyelvben gondolkodnak, de megértem; az enyém kicsit rögösebb út.

B A L A N S Z trailer from Gábor Ulrich on Vimeo.

– Eszembe jut azért itt a fiatalok közül Bucsi Réka, akinek a LOVE című filmjét szintén a mecenatúraprogramban támogatta a Médiatanács, az ő filmjei sem narratívak, talán inkább azt is képzőművészetnek mondanám.

– Azt megtiszteltetésnek veszem, ha hasonlatosságot fedezel fel az ő munkái és az enyémek közt. Talán az animációt analógnak érzem a nyelvvel: lehet vicceket összerakni a szavakból, meg lehet verseket is. Haikut, esszét, novellát, regényt. Mindre ugyanolyan szükségünk van. A filmben is vannak elbeszélő jellegű, de líraszerű szerkezetek is. Meg persze ezek végtelen számú árnyalata. Az a legügyesebb, aki valamiféle egyensúlyt tud tartani abban, hogy a nézőt meg is tartsa a filmnél, ugyanakkor kilépjen a határok közül és valami újat is tudjon adni. Minden kortárs művészet lényeges része a progresszivitás, de az is fontos, hogy a befogadó kapjon olyan biztos pontokat, amelyekre támaszkodni tud.

– Az oszlop motívumot mi inspirálta?

– Ehhez vissza kell menni az időben 17 évet, akkor született a lányom, akinek a legelső filmem születését is köszönhetem. A Kecskemétfilmtől kaptam egy lehetőséget annak idején, és el sem tudtam képzelni, hogy ne életem legfontosabb eseményéről, az ő születéséről szóljon a film. Érdekes, hogy technikailag ez, az Idegen test a legkevésbé kiforrott filmem, mégis talán az egyik legjobb, és nagyon sok fesztivál válogatta be a versenyprogramjába.

Az Idegen testben megfogalmazottaknak most éppen az ellenkezőjét élem meg: a lányom kamaszkorba lépett, kezd eltávolodni tőlem, és egy idegen betolakodót hozott a házba(nevet). Ez minden hülyéskedés ellenére is megvisel engem, pedig tudom, hogy ez így van rendjén. Szóval ezt az érzést viszem tovább a Balanszban, arra törekedtem, hogy általános, egyetemes mondanivalója legyen és ne csak nekem legyen fontos, hanem a nézőknek is. A legelső munkámnál ez még nem érdekelt, magamnak, magamból akartam egy filmet készíteni, de manapság sokkal tudatosabban gondolkodom erről, és írom meg a forgatókönyveket.

– Egy ember áll egy oszlop tetején, így indul a film. Mit jelent ez neked?

– Az ember minden társadalmi szerepe mellett is magányra ítéltetett. Az egyedüllét-motívum annyira erősen archetipikus a művészetekben, hogy talán nem is tudnék erről közhelyek nélkül beszélni. A magány nekem mindig is sokat jelentett, az idő múltával talán a legfontosabb munkaeszközöm lett. A hosszú évek alatt egymásra rakott részekből felépített oszlop a már születésekor magára maradt ember kiszolgáltatottságának jelképe.

– És mit jelent neked a balansz?

– Az élet minden területén meg kell találni az arányokat és az egyensúlyokat, a leghétköznapibb dolgoktól kezdve a legemelkedettebbekig. Sőt, szerintem maga a művészet is ilyen: a helyes arányok megtalálása tesz műalkotássá valamit. Az egyensúly megtalálása mindenkit próbára tesz.

– Az oszlopról vallási utalás is eszünkbe juthat, nevezetesen Oszlopos Simeon, aki szerzetesként hosszú évekig állt egy oszlop tetején, így vezekelt.

– Ez talán kicsit túlhangsúlyozott a filmről való kommunikációban. Ilyen direkt módon nem akarok szakrális lenni soha. De a transzcendens jelleg nekem mindig nagyon fontos volt. Hiszek abban, hogy sokkal több a világ, mint amennyit mi érzékelünk belőle. Szóval az után jutott eszembe Oszlopos Simeon, miután már készen volt a szinopszis. Az oszlop tulajdonképpen az ember saját személyisége, amit felépít magának, és amelyről felülről tud nézni az a dolgokra.

– És hát nehezebb, ha az oszlopon nem egyedül kell állni, hanem hárman.

– Nehezebb és szebb is egyben. Jó, ha vannak mellettünk, de elsősorban nem olyanok, akiket a társadalom ránk kényszerít. Ez meglehetősen individualista álláspont, de hála Istennek, sikerült e szerint alakítanom az életemet.

– Technikailag mit emelnél ki a filmből?

– Nem csak erre a munkámra igaz, hanem mindegyikre, hogy nem törekszem a – hagyományos értelemben vett – technikai tökéletességre. Például a vonalvezetésben: szeretném, hogy minél inkább tradicionális grafikai jellege legyen a képnek. A Balanszban nagyon tudatosan használtam ezt. A nyugodtabb jeleneteknél részletgazdagabb, teljesebb a mozgásillúzió, a mozgalmasabbaknál több „rontott” vonalat engedtem meg az anyagnak. Fontos, hogy szembesítsem a nézőt azzal, hogy amit lát, az rajz, szándékosan zökkentem ki az embereket. Ezt a brechti, elidegenítő-elgondolkodtató aspektust, az önreflexív hangvételt mindig is nagyon fontosnak éreztem.

– Az Idegen testben még ember feje és arca van a figuráknak, a Balanszban azonban egy kézfej van a figurák fejének helyén. Ennek mi a jelentősége?

– Egyrészt a fölfelé- és egymásbakapaszkodás ezzel a motívummal sokkal kifejezőbb, erősebb, hiszen így több kézfeje van egy figurának. Másrészt nagyon fontos a kéz, mint szimbólum: ez a legfontosabb eszköz, ha kapcsolatba akarunk lépni tapintható külvilággal. De a felsőbb világgal való kapcsolatunkat is szimbolizálja a kéz, ha az ég felé nyújtjuk; vagy a naphoz is hasonlít, ha kitárjuk a tenyerünket, de nagyon fontos a szárnnyal való hasonlatossága, hiszen így utal a repülésre, ami az ember folyton elképzelt, de kudarcra ítélt vágya. A filmben megfigyelhető, hogy a gyerek zárt „fejjel” születik, és akkor kezdi kinyitni magát, amikor eléri a felnőttkort, ekkor kezdődik a megingás is, a balanszvesztés, mivel ekkor csodálkozunk rá a világra.

– A film a Magyar Média Mecenatúra program keretében kapott támogatást a Macskássy-pályázaton. Mi a véleményed a támogatási rendszerről?

– Az utóbbi időben befogadóbbak a szerzői filmekkel kapcsolatban, aminek örülök. Jó, hogy ezek is elkészülhetnek, nemcsak a gyerekeknek szóló animációk. Viszont egy nagy probléma van ezzel kapcsolatban, mégpedig, hogy hiába adna támogatást a mecenatúraprogram, ha nincs olyan magyar televízió-csatorna, amelyik befogadónyilatkozatban vállalná a bemutatást, akkor a pályázat eleve kudarcra ítéltetett. Ezt viszont a szerzői filmeknél egyre inkább nehéz elérni, mert a tévéket az ilyen jellegű alkotások manapság nem érdeklik. Pedig a magyar animációsfilm-történetben a szerzői filmeknek igen komoly tradíciói vannak, a magyar filmkultúra fontos részei. De mindenképpen örvendetes az a tendencia, hogy a bírálóbizottságok egyre inkább nyitottak az ilyen filmekre.

Ulrich Gábor Balázs Béla-díjas animációsfilm-rendező, képzőművész. Munkáinak középpontjában az emberi test organikus struktúrái állnak, formanyelvi kísérletei képzőművészeti látásmóddal párosulnak. Szabadfoglalkozású képzőművész, filmjeit több mint negyven ország filmfesztiváljai – köztük az annecyi, hirosimai, Rio de Janeiró-i, kijevi, zágrábi, espinho-i, lipcsei – válogatták be versenyprogramjukba. Számos képzőművészeti és filmes díjat kapott. Több felsőoktatási intézményben meghívott előadó.

Kövessen minket a Facebookon is!