A 20. század történelmét idézték fel a Wojtyla népkonyhán
Képgaléria
Háborúba induló kecskeméti katonák, a környék tanyavilága az 1940-es években, meghitt karácsonyi pillanatok tűzszünet idején, menetelő bakák térdig hóban, elpusztult állatok megcsonkolt tetemei, katonák otthoniakhoz írott levelei, Gulág táborok a Szovjetunióban, kényszermunka mínusz 20-30 fokban kőfejtőben… - vagyis a 20. század közepének magyar történelmébe kaphattak mélyebb bepillantást azok a gondozottak, akik ételosztás előtt meghallgatták Székelyné Kőrösi Ilona előadását a népkonyha dísztermében.
A beszámoló anyaga Szabó Pál, a kecskeméti Zrínyi Miklós honvéd gyalogezred egykori főhadnagya, és dr. Irányi Béla, későbbi orvos - aki 10 esztendőt töltött a Gulágon - elbeszélései alapján készült.
Részletek az előadáson idézett visszaemlékezésekből:
Szabó Pál: „1944. október 26-a utáni napokban Pista öcsémtől hadifogságban egy részeg orosz őrnagy kérte a birgeri csizmáját. Pista öcsém nem akarta odaadni, inkább elfutott. Az őrnagy parancsára orosz katonák utána szaladtak és agyonlőtték drága Pista öcsémet, aki a Don menti harcokat, Ostrogos körvédelmét és a kárpátoki harcokat első vonalban harcolta végig…”
„Beérve Kőszeg városába, felsorakozva hosszú sorban magyar tisztek és katonák jöttek velünk szembe. Egyes tisztek, ezredesek, századosok társasági öltözetben, fekete pantallóban, fekete föveggel közeledtek felénk. Álljatok be a sorba, kaptuk az utasítást. Mi azt hittük, hogy szabadok vagyunk, de ekkor léptünk arra az útra, mely a pokolba vezetett. Hadifoglyok lettünk!”
Irányi Bélát 1945 tavaszán kémkedés vádjával letartóztatták, és a jogi egyetem folytatása helyett 10 év Gulág lágerélet várt rá. Dróttal megkötözve szállították Sopronkőhidára, onnan Lembergbe majd Dombaszba. Visszaemlékezéseiben érzékletes képet adott a rabszállítmányok (etap) szörnyűséges útjáról, az egyes állomásokról, a gyakori átcsoportosításokról és a bűnözői alvilágról. Az orosz népet soha nem azonosította a szovjetekkel. Az oroszok is sokat szenvedtek, mint mondta egykor. Sztálin idején a szovjet lakosságot három csoportba lehetett osztani: az első, akik börtönben vagy lágerben vannak; második, akik már ott voltak; harmadik, akik majd odakerülnek.
„Tábori életem első napjaiban rájöttem, hogy itt a közönséges munkán nem sokáig maradhatok életben, valahol ügyeskedni kell, leginkább egészségügyi helyeken. Így léptem elő a kórházban lázmérőzéstől „med bratig”, majd segédfelcserig…”
„A csalánlevest én kiskanállal ettem, csak azért, hogy tovább tartson. Emlékezetem szerint csak egyszer laktam jól, amikor ügyeletes tiszt voltam a konyhán és a főszakács adott egy csajka köleskását…”
„A kiegyensúlyozott, kemény személyiségek könnyebben viselték el a nehézségeket. Ilyeneket találtam leginkább az istenhívő társaim között. Maradandó élménynek és értéknek tartom az egyik karácsonyi ünnepet, amikor öt egyház papja közösen emlékezett meg Jézus Krisztus születéséről. Hazatértünk után sokan érdeklődtek afelől, hogy mi bántott leginkább, mit volt a legnehezebb elviselni; az éhezést, a testi bántalmakat, a nehéz munkát, a honvágyat vagy a bizonytalanságot. Nekem a megalázás, emberi méltóságom semmibevétele fájt leginkább. Önállóságomat, szabadságomat, nevemet elvesztve egyén helyett szám lettem egy amorf tömegben; megvetett rabszolga. De az átélt események bizonyságot adtak nekem arról, hogy Isten nem hagyott el, megőrzött a veszélyben és hazasegített.”
