Egy erdélyi báróleány nagy ajándéka Kecskemétnek
„Kecskemét is kiállítja nyalka verbunkját, csárda elé ki is tűzi veres zászlaját” – a Bartók Béla által 1906-ban gyűjtött népdalt sokan ismerik, de azt már kevesebben tudják, hogy a hírös városnak valóban volt egy hadi célra szánt vörös zászlója, és ezen volt olvasható az a mondat, amelyet mostanság egyre gyakrabban hallani a kecskeméti rendezvényeken: „Sem magasság, sem mélység nem rettent”.
Egy ifjú báróleány ígérete
Mint az Kozicz János, a kecskeméti Piarista Iskola történelem tanárának műveiből kiderül, a 18. században a Kiskun Kerületben a huszárezred veszteségeinek pótlására rendezett – és egyébként muzsikaszó, tánc közepette zajló – toborzások alkalmával a városháza előtt „veres zászlót” tűztek ki. A kecskeméti verbunkos lobogó születése összefügg a napóleoni háborúkkal és az utolsó magyar nemesi felkeléssel.
A történet ott kezdődik, hogy 1808 nyarán az erdélyi báró Bánffy László szerette volna árendába (bérletbe) adni kecskeméti, borbási, alpári és szentkirályi birtokait Kecskemét városának, ezért családjával együtt a városba látogatott. A kecskemétiek „már csak gazdasági érdekből is nagy figyelemmel és gondoskodással udvarolták körül” vendégeiket, különösen a báró alig 14 éves leányát, Erzsébetet tüntették ki figyelmükkel. Ő pedig a szívélyes fogadtatást azzal kívánta meghálálni, hogy ígéretet tett: egy, a város címerével ékesített selyem zászlót készít és adományoz a felállítandó kecskeméti nemesi bandérium számára.
1809-ben ugyanis Ausztria sorrendben már a negyedik háborút vívta Napóleon francia császár csapatai ellen, és ebben a szorult helyzetben felértékelődött a korábban már korszerűtlennek ítélt nemesi felkelésben rejlő erő. I. Ferenc osztrák császár és király a magyar országgyűlés törvényi felhatalmazásával fegyverbe is szólította a magyar nemességet.
Az ifjú bárónő betartotta ígéretét, valóban elkészítette a zászlót, mégpedig saját kezűleg! Vallásos neveltetése folytán nem meglepő, hogy a Bibliából választott idézetet, mégpedig Pál apostol rómaiakhoz írt leveléből, ám az eredeti mondatot kissé lerövidítette, ez öleli körbe a város kecskés címerét. A zászló valószínűleg egy kis méretű, két szárnyból szabott „fecskefarkú” lovassági zászló lehetett. Bánffy Erzsébet 1809 augusztus elején a Kraszna vármegyei Szilágysomlyóról el is küldte el a zászlót Kecskemétre, de ez a háborús viszonyok miatt csak közel egy hónappal később érkezett meg, ekkor már a város nemesi bandériuma rég elindult (és egyébként több csatában is részt vett). Így a zászlót ezután az archívumba (levéltárba) tették. 1813-ban került elő újra, ekkor vette kezdetét ugyanis az ötödik francia háború. Kecskemét városát 27 katona kiállítására kötelezték, a bandérium búcsúján ünnepélyesen felavatták és felszalagozták a zászlót.
A mondat önálló életre kel
Innentől kezdve viszont nyoma veszik a lobogónak. Mint Székelyné Kőrösi Ilonától, a Kecskeméti Katona József Múzeum történész főmuzeológus munkatársától megtudtuk: nem találtak arra vonatkozóan adatot, hogy a későbbiekben használták volna ünnepségeken. 1941-ből még van információ a zászló meglétére, ekkor a Városi Múzeum kiállításán szerepelt. Lehet, hogy akkor semmisült meg, amikor a második világháborúban a múzeum, könyvtár, levéltár legféltettebb kincseit kivitték Koháryszentlőrincre, a város vadászházába, ám onnan minden eltűnt. Talán a Nyugatra menekülők vitték magukkal, vagy a szovjetek tüzelték el az iratokhoz hasonlóan?
– A nemesi felkelőknek szánt zászló a 19. században aktualitását vesztette. Ekkortájt már a nemességnek sem volt jelentős szerepe Kecskeméten, ahol a birtokosok, parasztpolgárok, vállalkozók teremtették meg a polgárosodás és látványos városfejlődés alapjait - mondta a főmuzeológus.
Báró Bánffy Erzsébet neve azonban fennmaradt, hiszen nem pusztán egy zászlót adományozott, hanem neki köszönhető a város jelmondata. A “Sem magasság, sem mélység nem rettent” ugyanis közismert lett a 19. században, a zászlótól függetlenül önálló életre kelt. Ekkoriban egyébként is nagyon fontos összetartó és identitásformáló szerepük volt a jelképeknek, hiszen közérthető mondanivalót közvetítettek az átlagember számára is.
A jelmondat a 19. második felétől az iskolák számára meghirdetett irodalmi, művészeti pályázatokon is feltűnt. A mai városháza építésére kiírt tervpályázatra a Lechner Ödön - Pártos Gyula tervezőpáros is ezzel a jeligével nyújtotta be győztes pályázatát. A 1909-ben Kecskeméten megrendezett országos dalostalálkozón is használták, az 1911-ben épített Újkollégium egyik üvegablakán is olvasható. 1945 után feledésbe ment, 1990 után ismét felfedezték, napjainkban pedig egyre többször idézik.
– Gyakran kérdezik tőlem, mit jelent a jelmondat. Nehéz magyarázni azt, ami önmagáért beszél. Úgy vélem, e mélyértelmű mondat röviden és tömören kifejezi, hogy Kecskemét városa bármilyen nehéz körülmények között, bármilyen csapást és történelmi sorsfordulót átvészelt és képes volt a fejlődésre. Örökérvényű, időtálló mondat, szól az erőről, kitartásról, bátorságról, reményről, bizakodásról, hitről - összegez Székelyné Kőrösi Ilona. Hozzátette: bár elődeink az adományozótól készen kapták a bibliai eredetű jelmondatot, a későbbiekben tudatosan megőrizték, mert alkalmasnak tartották az összetartozás, a városi identitás kifejezésére.
A főmuzeológus megmutatta a zászló néhány évvel ezelőtt készült rekonstrukcióját is, amelyet a múzeum vasútkerti épületében, a történeti gyűjteményben őriznek.
Székelyné Kőrösi Ilona a báró Bánffy Erzsébet által adományozott zászló rekonstruált példányával
Az Istenhez való tartozás szabadsága
„Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” - minden valószínűség szerint Pál apostol rómaiakhoz írt levelének 8. fejezete 38-39. részének rövidítése a báró Bánffy Erzsébet által a zászlóra hímzett mondat.
– A római levél az egész teológia alapját képezte - mondta el lapunknak Kis János kecskeméti evangélikus lelkész, akit az eredeti bibliai mondat értelmezésére kértünk meg.
– Ez hitvallás, amely arról szól, hogy elválaszthatatlanul Istenhez tartozunk, és mindenféle politikai, gazdasági és más körülményektől függetlenül az ember szabad, olyan értelemben, hogy ha Istennek a realitását elfogadja, az nem korlátozza a szabadságát. Tulajdonképpen ez a hit szabadsága. Hogy miért választhatták ezt jelmondatnak a kecskemétiek? Talán arra gondoltak, hogy lehetnek itt politikai, gazdasági változások, de ők Krisztusban szabadok akarnak lenni. Elválaszthatatlanul összeköti őket Isten szeretetével mindaz, ami következni fog a város, a nép, az ország életében. Ez a világnézeti meggyőződés ott volt a nagy küzdelmekben, de a hétköznapokban is, amikor felvállalták a gyötrelmet és szenvedést is, hiszen nemcsak magasságok, hanem mélységek is vannak. Pál máshol azt mondja: ahol az Úr lelke, ott a szabadság - magyarázta Kis János, aki szerint a jelmondat „gerincet, tartást, világos látást ad, minden divattól, tömeg vonzástól megszabadulva Krisztus követésében az Istenhez való tartozás szabadságát jelenti”.
A szurkolók sem felejtik: sohasem szabad feladni
Talán sokakat meglephet, de a közelmúltban talán a futballszurkolók tették a legtöbbet azért, hogy a város jelmondata újra közismert legyen. Akik a KTE élvonalba való feljutásának évében, 2008-ban voltak meccseken a Széktói Stadionban, talán látták is a kanyarban egy hosszú transzparensre kiírva (és még máskor is).
Falusi Norbert önkormányzati képviselő a KTE leghűségesebb drukkerei közé tartozott. 1995-ben kezdett el meccsre járni, akkor még ő volt a legfiatalabb a B-középben. 1997. augusztus 17-én, Pakson debütált a Viola Devils ultra-csoport, a szurkolók innentől kezdve szervezetten buzdították a csapatot (a Viola nevet később felváltották a Kecskeméttel).
– Saját zsebből költöttünk zászlókra, sálakra, koreográfiákra, illetve gyűjtést szerveztünk stadionon belül, külön szurkolói buszokat indítottunk az idegenbeli meccsekre. Sok fiatalnak és idősebbnek jelentett ez életérzést, és sokaknak ez volt a közössége, itt voltak barátai – idézte fel Falusi Norbert. Az állandó tagok száma 25-40 között mozgott, de a legsikeresebb időkben elérte a 200-at is. A város jelszava az ultrákat megihlette, még az egyik csoportsálra is felkerült a KFC éra alatt, amikor a KTE és a KSC összeolvadt.
– Tudtuk, hogy milyen sokáig várt a kecskeméti fociszerető közönség az NB 1-es szereplésre. Sok olyan év volt a város életében, amikor nem volt egyetlen első osztályú csapata sem, nem voltak eredmények, kevesen jártunk meccsre. De a szurkolók sem felejtették el, hogy sohasem szabad feladni. Nekik is fontos az összetartás érzete, az egymásért való kiállás és a klub szeretete. A jelmondat szurkolói szinten valami ilyesmit is kifejez. Klubhűség és lokalitás, patriotizmus, ahol nincs különbség emberek között, mert mindenki a klubért és a csapatért van - emelte ki Falusi Norbert.
