„Dicsőség nincs, csak kötelesség” – Herman Ottóra emlékeztek a Wojtyla Házban
Képgaléria
„Én nem hiszem, hogy a görög mitológiának és irodalomnak minden tekintetben nemes képző ereje van; sőt én meg tudnám és ki is merném jelölni az országnak azon részét, ahol még ma is a görögöknek bizonyos igen hatalmas nyomai vannak, amennyiben különbeni tökéletes nyelvismeret mellett, egész osztályok léteznek, melyek mégis a genus tekintetében nincsenek tisztában, amennyiben tudniillik mindig a masculinumba teszik azt, ami a femininumba tartozik. Tanulták pedig ezt a görög bölcsek forrásaiból, akik tudniillik az ifjúságra, melyet tanítottak, mindig közvetlen hatást igyekeztek gyakorolni.” (Herman Ottó képviselőházi felszólalása 1883 áprilisában)
Herman Ottó élete, személyisége, munkamódszere, hazaszeretete a mai napig példaként szolgálhat számunkra. Népszerűsége, megbecsültsége töretlen, emlékének ápolása élő hagyomány. „Az utolsó magyar polihisztor” címet többekre ráakasztották már; ő azzal érdemelte ki, hogy - tanulmányainak középfokon való megszakítása ellenére - sokirányú munkásságával maradandó értékeket hagyott az utókorra - mutatott rá rögtön a legelején az előadó.
Herman Ottó 1835. június 26-án született a felvidéki Breznóbányán egy szepességi szász családban. Csak hétéves korában kezdett el magyarul tanulni, eredeti neve Carl Otto Hermann volt. 1847-ben költözött családjával Miskolcra. A bécsi politechnikumba iratkozott, de apja korai halála miatt nem végezhette el az iskolát. Géplakatosnak állt, hogy eltartsa magát. Autodidakta módon sajátította el az összes tudományt, melyeknek később maga is művelőjévé vált - derült fény rá a népkonyhai előadáson.
1857-ben besorozták tizenkét esztendőre. 1863-tól Kőszegen fényképészként dolgozott, majd néhány év múlva elnyerte a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egylet preparátori állását. Itt kezdődött tudományos pályája, jelentek meg első írásai. Főként a madarakkal és pókokkal foglalkozott.
1874-ben költözött Budapestre, ahol a Magyar Nemzeti Múzeum természettudományi tárának őrsegéde lett, és 1877-ben elindította a tár folyóiratát, a Természetrajzi Füzeteket. A Természettudományi Társulat megbízta Magyarország pókfaunájának felkutatásával; a munka eredménye egy háromkötetes könyv, amelyben 314 pókfajtát (36 új fajt) írt le.
Tudományos munkája során felhívta a figyelmet a filoxéra veszélyére, ismertette a külföldi védekezési módokat, nagy szerepe volt 1883-ban az Állatvédő Egyesület megalapításában.
Politikai mozgalmakban is részt vett, 1871-ben állást foglalt a Párizsi Kommün mellett, a Függetlenségi és 48-as Párt tagjaként kapcsolatban állt Kossuth Lajossal. 1879-ben országgyűlési képviselővé választották.
Magyarországon a tudományos madártan, az ornitológia megalapítója, a Magyar Nemzeti Múzeum égisze alatt 1893-ban létrehozta a Magyar Ornitológiai Központot (a később Madártani Intézetet), amelynek haláláig igazgatójaként működött. Az általa megindított Aquila című folyóirat a hazai madártani kutatások központi orgánuma lett. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter megbízásából 1901-ben megírta példátlan sikerű könyvét „A madarak káráról és hasznáról”, majd elkészítette A magyar halászat könyve című kétkötetes monográfiáját, valamint a magyar állattartás történeti összefoglalóját és szakszótárát.
Külön érdekességnek számít, hogy Herman Ottó könyveiben fényképeket soha nem közölt, ehelyett saját rajzai díszítették köteteinek lapjait - hangsúlyozta prezentációjában Tóth Endre.
A millenniumi világkiállítás halászati és pásztorkodási részlegének rendezőjeként gyűjtötte a magyar ősfoglalkozások (halászat, pásztorkodás) népi szokásait és tárgyi emlékeit.
Herman Ottó munkásságának mindazonáltal alföldi szálai is vannak. Mindössze hat órahosszát tartózkodott Bugacon, de ennyi idő bőven elégnek bizonyult, hogy annyi kutatási anyagot gyűjtsön össze, amelynek feldolgozása több éven át tartott. Kada Elekhez 1894-ben írott egyik leveléből például világosan kirajzolódik, hogy szakmai kérdésekben ádáz eszmecserét folytattak egymással, sőt időnként vitatkoztak is az egykori kecskeméti polgármesterrel.
Kutatásai során feltárta a miskolci úgynevezett Bársony-házi leletekben az ősember eszközeit, ezért a magyarországi ősrégészeti kutatások elindítójaként, a Bükk hegység ősrégészeti feltárásainak kezdeményezőjeként is számon tartják - hangzott el a rendhagyó „biológia- és történelemórán”.
79 éves korában, halála évében jelent meg A magyar pásztorok nyelvkincse című, 800 oldalas kötete, méltó zárásaként egy emberfeletti teljesítményt mutató életnek. Ha nem csupán magyar nyelven publikálta volna alapműveit, akár világhírre is szert tehetett volna. A maga korában szakmai körökben így is méltó elismerést kapott: az „utolsó magyar polihisztor” a Magyar Néprajzi Társaságnak alapító tagja, 1892-től elnöke volt, 1900-ban megkapta a francia Becsületrend lovagkeresztjét.
1914. december 27-én egy baleset következtében fellépő tüdőgyulladásban hunyt el Budapesten. Hamvai Miskolcon, a Hámori temetőben nyugszanak.
