Konyári Tamás: Mindig egészséges romantikával gondoltam a színházra
- A színházi közeg nem volt ismeretlen számodra, hiszen édesapád, Konyári Jenő 20 éven át volt a teátrum színpadmestere. Színházi gyerek voltál?
- A színészházba születtem, 10 éves koromig szinte minden nap bejártam a színházba.
- Hogyan lett a színházból munkahely?
- Mindig egyfajta egészséges romantikával gondoltam a színházra. Grafikusnak tanultam, majd borászattal is foglalkoztam, és amikor úgy éreztem, hogy váltanom kell, természetesen adódott a színház. Díszítőként kezdtem 7 évvel ezelőtt, az idei az első évadom színpadmesterként. Sajnálom, hogy édesapám ezt már nem érhette meg.
- Mi minden tartozik hozzád?
- A hivatalos megfogalmazás szerint az előadások és próbafolyamatok lebonyolítása.
- Kevésbé hivatalosan?
- A legfontosabb feladat, hogy délelőtt 10 órára, amikor elkezdődnek a próbák, az összes díszlet és bútor precízen a helyén legyen mindhárom játszóhelyen: a nagyszínházban, a kamaraszínházban és a Ruszt Stúdió Színházban. Ugyanezt kell teljesíteni a délutáni próbákra és az esti előadásokra is.
- Színpadmesterként nem okozott problémát az életkorod? Jóformán te vagy a legfiatalabb a csapatodban.
- A Vőlegény próbái alatt a rendező, Szikszai Rémusz többször megkérdezte, hogy biztosan én vagyok-e a színpadmester... Eleinte furcsa volt, persze. Van olyan kollégám, akit még édesapám vett fel 30 évvel ezelőtt. De nem szoktam ezen töprengeni. Inkább arra koncentrálok, hogy komolyan vegyem a munkám, a lehető legprecízebben oldjam meg a feladataimat, hiszen ezt várom el a kollégáimtól is. Az utolsó szögig a helyén kell legyen minden. Ebben nem ismerek kompromisszumot!
- Mi volt a legnagyobb kihívás az idei évadban?
- Minden egyes előadás nagy kihívás volt. De ha választani kell, akkor az Ármány és szerelmet említem. Nagy méretű, komoly technikát igénylő díszletet kellett elhelyeznünk egy színpadtechnikával minimálisan ellátott kis színpadon. Első blikkre azt gondoltam, lehetetlen. Aztán átgondoltuk újra, meg újra, meg újra... Végül építettünk egy mozgó mennyezetet, és egy olyan csigarendszert, amelynek a megtervezése is hetekbe került. A díszlettervező, Khell Zsolt a bemutató után megköszönte „példa nélküli hozzáállásunkat".
- Meg szoktad nézni az előadásokat?
- Igen és nem kötelességből.
- Idei kedvenc?
- Shakespeare Vízkeresztje. Azokkal értek egyet, akik szerint nem kell szentként tisztelni a klasszikusokat. Ha sikerül felvillantani egy évszázadokkal ezelőtt született irodalmi műben a még mindig benne lüktető életet, az számomra sokkal többet jelent.
- Színházi gyerekként fel sem merült benned, hogy színész legyél?
- Sokat statisztáltam, de gyerekként jobban imponált a díszítők munkája. Azt gondoltam, hogy azt a fegyelmezettséget és pontosságot igénylő kétkezi munka, amit ők végeznek, igazán férfiaknak való feladat. Mindent megoldottak, nem ismertek lehetetlent.
- A képzőművészetnek új teret kerestél?
- A tetoválásokra gondolsz? Sok szárny és sok szem van rajtam...
- Jelentéssel bírnak?
- Általában nem, de azért vannak kivételek. Például egy apró kulcs, amelynek a pontos mását a Kedves kapta a nagypapájától azzal, hogy egyszer majd adja oda a szerelmének... A nyakamban hordtam egészen addig, míg egy reggel hiába kerestem. Eltűnt... Borzasztóan bántott! Mindent felforgattam! Végül lett belőle egy tetoválás: ugyanolyan kulcs, ugyanott, ahol függött, amíg a nyakamban hordtam.
- Kikapcsolódás?
- Főzés. Ha valamilyen titokzatos okból úgy adódik, hogy van egy szabadnapom, akkor reggel piac, otthon főzés, közben zene, csakis bakeliten. A másik szenvedély a foci - több mint 20 éve! Abban tényleg nem ismerek kompromisszumot!
