„Ég és Föld gyermeke” – Pilinszky Jánosra emlékeztek Budapest belvárosában
Csöndes, szép estének lehetett részese a Belvárosi Kulturális Szalon közönsége május 23-án. A mély csöndet, mely betöltötte az üvegtetős belvárosi termet, Pilinszky János verseinek és prózájának lassú, nehéz, sokáig visszhangzó szavai teremtették meg. A művek négy „tételben”, négy nagy témában – tenger, kereszt, bűn, idő – hangzottak el az est során Dóczy Péter színművész előadásában; majd Jelenits István emelt ki egy-egy gondolatot, mutatott rá különböző szempontokra a szövegekkel kapcsolatban, valamint felidézte a költő életútjának legfontosabb állomásait is.
Serfőző Krisztina, a Belvárosi Kulturális Szalon alapítója köszöntőjében Pilinszky János enigmatikus, folytonosan visszatérő hangsúlyokat, motívumokat alkalmazó művészetéről szólva úgy fogalmazott: e költészet esszenciája talán nem más, mint az irgalom, mely azt jelenti, hogy oda tudunk lépni ahhoz, aki vétett ellenünk.
„A tenger, mondtad haldokolva…”
Az első részben elhangzott művek közül Jelenits István a Tenger című vershez fűzött kommentárjában rámutatott, a címadó motívum több szinten megidéződik a költeményben: mint látvány és mint hang. A lírai én által megszólított haldokló előtt mintha megnyílna a tenger, és mintha hallaná a hívását is. A piarista szerzetes kiemelte, hogy tenger szavunk muzsikál, szép zeneiségével maga is olyan, mint egy hullám. A költő nem történetet mond el a versben, hanem megragad egy pillanatot, és kibontja: a halál nem más, mint az a pillanat, amikor életünk folyói a tengerbe szakadnak, életünk eljut a célba, és megnyílik az ember számára egy tágas, áldott végtelenség. Jelenits atya hangsúlyozta azt is, hogy Pilinszky mindig új és új kiindulópontokból közelített képeihez, motívumaihoz, így a tengerhez is. Ahogy például a Merre, hogyan? című versben: a tenger a vigasztalás, a szent szimbóluma; ekként, áldást hozón ömlik bele az összetört szentségtartóba. Nem pusztító hatalomként, hiszen nem a tenger törte össze azt a bizonyos monstranciát.
„S ő harmadnap föltámadott”
A következő témakörhöz kapcsolódva a Piéta című, Ferenczy Béninek dedikált vers kapcsán elhangzott: a megszólított itt Mária, az „időtlen gyásszá csupaszodott”, halott fiát karjában tartó anya. Jelenits István arra irányította a figyelmet, hogy Pilinszky milyen finoman, milyen biztosan villantja fel az iszonyat, az összeomlás, a halál közepette a feltámadott alakját. „Ehhez ért a született költő biztonságával: hogy miből mennyi kell, hogy hogyan lehet egymásra tenni a kín, a fájdalom elbírhatatlan keservét, és aztán odaidézni rá a húsvétot.” A halálról, a passióról – Krisztuséról és a mienkről úgy tud szólni Pilinszky János, hogy bátorságot ad és belső erőt keresztjeink viseléséhez. Hiszen ezekben a vállalni való keresztekben van a világ igazi reménye.
„A többi kegyelem”
A bűn témájához kapcsolódva a piarista szerzetes Pilinszky János művészetének egyetemességét hangsúlyozta. Mint emlékeztetett, a költő műveit előbb ismerték külföldön, Nyugat-Európában, mint itthon. Széles körű ismertségének, elismertségének hátterében az áll, hogy témája az emberiség közös tapasztalata. A lét olyan mélységeire nyitott költészetében, melyek egyetemesek. Ilyen a bűn témája is. A bűn az emberiség közös sorsa, terhe alatt élünk, ugyanakkor éppen a bűn az, amely utat nyit a kegyelem felé: „felix culpa”, a „szeretet provokációja”.
„…a végítéletet magam előtt látom”
Az utolsó részben, melynek témája az idő fogalma volt, Jelenits atya a Mielőtt című vers kapcsán rámutatott: az eddig érintett témák, motívumok mind megjelennek benne. Pilinszky hűséges volt a képeihez; azok végigkísérték, és azért talált vissza hozzájuk újra és újra, mert nagyon komolyan vette őket, és mert mind a kép, mind maga a költő gazdagodott ezzel a hűséges, folytonos visszatéréssel.
Az est zenei műsorral zárult: Hrutka Róbert zeneszerző és Nagy Dániel Viktor színművész a Bereményi Géza–Cseh Tamás szerzőpáros néhány dalát adták elő, bemutatva Pilinszky János hatását, hiszen művészete nemcsak költőket, de zenészeket is inspirált.
Fotó: Merényi Zita
