BÁBEL ÉRSEK: SZENTBESZÉD AZ ÖKUMENIKUS IMAHÉT ELSŐ NAPJÁN
Dr. Bábel Balázs Kalocsa-Kecskeméti érsek szentbeszéde az ökumenikus imahét első napján, vasárnap (2008. jan. 20.)
Evangélium Szent János könyvéből.
Jézus így könyörgött az utolsó vacsorán: Nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem. hogy ők is egyek legyenek mibennünk. És így elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem. - Ezek az evangélium igéi. - Áldunk téged Krisztus.
Krisztusban Kedves Testvéreim!
A szokásosnál is jobban az imádságra terelődik a figyelmünk az egységhéten, hiszen Szent Pál apostolnak a Thesszalonikiakhoz írt leveléből vett mottó: Szüntelenül imádkozzatok, mert az ökumenikus istentiszteletünknek vezér fonala. A teremtett világban egyedül csak az ember imádkozik. Mondhatjuk, hogy az imádság egyidős az emberrel. Ezzel elismeri teremtményi voltát.
Legtöbb ember, ha az imádságra gondol, akkor bizonyos alkalmakkal, időkben elmondott fohászra, kérésre, szűkítve az Istennel való beszélgetést. Ahogy Arany János Toldiról írta: Kezét összetette - buzgón fohászkodva - Istent említette. Ez szinte lehetetlennek tűnik első hallásra, amit Jézus a kitartó imáról tanított. Szüntelenül kell imádkozni. Vagy ahogy Szent Pál apostol megerősíti ezt a Tesszalonikiaikhoz írt levelében. Ilyenkor mindig a jézusi imádságra kell gondolnunk, hogy ennek eleget tudjunk tenni. Ugyanis Ő az Atya jelenlétében élte le földi életét. Vele párbeszédben volt és olykor hangosan is tanítványai előtt imádkozott. Az Istennel való személyes kapcsolat az alapja az imádságunknak. A keresztény pietás különböző imádság fajtákat sorol föl, amelyek mindegyike használható a keresztények egységhetében.
A "kérő" imádság a legáltalánosabb az emberek életében, olykor azok is imádkoznak, akik egyébként nem szoktak imádkozni, ha bajba kerülnek. Az a kérő imádság, amiről Jézus tanít és ami előbbre viszi a keresztények egységét, nem afféle, hogy jaj Istenem segíts! Hanem Jézus utolsó vacsoráján elmondott kéréséhez kapcsolódik, amikor a Mennyei Atyától azt kérte, hogy az őt követők egyek legyenek. Amint Atyám bennem vagy és én őbennük, úgy legyenek ők is bennünk, elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Ez az imádság nem az adok-veszek, a jogaim vannak és kötelességeim világából valók, hanem személyes kapcsolatból ered. És amint egy gyermek mindig kérheti a szüleit, úgy mi is kérhetjük Mennyei Atyánkat. Amikor Jézus a kérő imádságról tanított, akkor hozzáfűzte az a megszívlelendő mondatot, ha tehát, ti bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja Mennyei Atyátok a Szentlelket, azoknak, akik kérik tőle. Meg vagyunk győződve arról, hogy a keresztény egység imahete 100 esztendővel ezelőtt, majd pedig a katolikus-protestáns közös imádság 40 évvel ezelőtti indulása a Szentlélek hatására történt. Az is a Szentlélek műve, hogy Isten szavát, a Bibliát közösen ünnepeljük, tanulmányozzuk és iránymutatását keressük ebben az esztendőben a magyar földön élő keresztények.
Ismerjük és végezzük a "hálaimát". A hála nem a kereszténység monopóliuma. A pogányok között is voltak hálás emberek. De a kereszténység tette teljessé. Egyébként a hálás lelkület a föltétele annak, hogy örvendezni tudjunk. Ma annyi sok elégedetlen ember van, sokszor jogosan is. De ha arra gondolunk, hogy nem köszönjük meg Istennek azt, amit mindig kapunk ajándékként. Teszem azt, hogy gondolkodni tudunk, látni tudunk, beszélni járni, magától értetődőnek vesszük, - csak ha amikor egyik vagy másik képességünket elveszítjük, akkor sajnálkozunk. Ha ilyen adományoknak örvendezni tudunk, mert hálás lelkületűek vagyunk, akkor rájövünk a hála természetére. Jézus fölujjongott a Szentlélekben, és hálát adott a Mennyei Atyának. Az utolsó vacsorájának szentségét, Eucharisztiának, azaz hálaadásnak nevezzük. A Katolikus Egyház zsolozsmájában naponta imádkozzuk, nemcsak szerzetesek és papok, hanem sok millió hivő ember Szűz Mária magasztaló hálaimáját, a Magnificat-ot. Legyünk hálásak az Istennek, hogy hosszú zaklatott történelem után egymásra találtunk, és keressük Jézus akaratának a megvalósulását. " Én olyan faluból származom, ahol katolikusok, refomátusok, evangélikusok élnek, mitöbb, apai, anyai ágon vannak protestáns őseim, reformátusok és evangélikusok is. Bőrömön éreztem gyerekkoromtól kezdve, hogy nem jól van ez így, hogy mi nem találunk egymásra. De sokszor a családok is különválasztva éltek. Jött a vasárnap, egyik jött az evangélikus templomba, a másik a reformátusba, a harmadik a katolikusba. Hogy egymásra találtunk! Nekünk keresnünk kell Jézus akaratának a megvalósulását. A beteljesült hála Isten örök országában valósul majd meg, amikor azzal a 24 vénnel együtt, akik az Úr színe előtt állnak, hogy mi is elmondhatjuk, hálát adunk neked Urunk Istenünk, Aki vagy, és voltál, mert átvetted a főhatalmat és uralkodol.
Az "engesztelő imádság" szintén a keresztény imamódok közé tartozik. Érezzük, hogy a magunk erejéből nem állhatunk meg Isten előtt igazakként. Ezt a pogányok is tudták, de nem ismerték a megváltást, ami csak Istentől jöhet. Jézus Krisztus engesztelte ki az Atyát. Ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért - olvassuk János levelében. Vérét kiontotta a bűnök bocsánatára. Nem azért kellett kiengesztelni az Istent, mert Ő emberi módon haragudna, és elönti őt a szenvedély, mint bennünket, amikor haragszunk. Isten minden tulajdonsága a szeretetben összpontosul. Ennek totális ellentéte a bűn. Jézus vállalta az engesztelést bűneinkért, hogy Isten szeretetének részesei lehessünk. Az egység-héten van miért engesztelő imádsággal kérni a Mennyi Atyát. Hiszen ha visszatekintünk múltunkba, látjuk, hogy egyaránt bűnöket és gyarlóságokat követtünk el Isten és egymás ellen. - Az engesztelés lehet az életünk keresztjeinek a fölajánlása is és annak nagylelkű elfogadása.
A dicsőítő imádság ugyancsak hozzátartozik a keresztény ember életéhez. Talán föltehetjük a kérdést: miért kell az Istent dicsőíteni? - Mert természetünk olyan, hogy mindig valamit és valakit dicsőítünk. A személykultusz ismerős számunkra. Ma is van. Egész iparágak készítik el sokszor egy-egy embernek az imázsát, hogy amikor megnézi a népszerűségi listán hol áll, akkor mindig előbbre jusson. Nem rosszabb esetben az ember önmagát dicsőíti a nagy önmegvalósításában. - Nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, hogy imádjuk és dicsőítsük Őt, hogy igazán emberek lehessünk. Szent Pál apostol a pogányokat azzal vádolja, noha fölismerték az Istent, nem dicsőítették mint Istent, s nem adtak hálát neki, hanem szégyent vallottak, és okoskodásukban oktalan szívük elborult. Azzal kérkedtek, hogy bölcsek, de oktalanná váltak."Fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét, halandó emberek, sőt madarak, négylábúak, csúszó-mászók képmásával." - írta szent Pál a rómaiaknak.
Nincs új a nap alatt, - mondhatnánk. Az új barbárság korában bálványimádó lett sokszor az ember, mert nem akarja megadni a dicsőítést és a hódolatot Istennek. Kálvin János jelmondata volt: Soli Deo gloria! Egyedül Istené a dicsőség! - Ezt mi ugyanúgy valljuk. Hozzáfűzzük: Laudetur Jesus Christus! Dicsértessék a Jézus Krisztus! A közös dicsőítés előbbre viszi az egység ügyét. Nem csak az ökumenikus héten, hanem legalább nekünk naponta eszünkbe jut, hogy a kérésen, hálaadáson, engesztelésen túl dicsőítenünk kell az Istent. A szüntelen imádság a mi teremtő, megváltó és megszentelő Istenünknek szól. Ezért imádkozzuk: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Amen.
