Katolikus szokások a legnagyobb ünnepen
A húsvét gyökere a zsidó pászka ünnepe (pészah), amely a hébereknek Egyiptomból való megmenekülésének emléknapja. A keresztények ezzel szemben húsvétkor a vallás alapítójának, a Megváltónak, Jézus Krisztusnak a föltámadását ünneplik. ...
Húsvét napját az első keresztény közösségek – igazodva a zsidó húsvéthoz, vagy eltérve attól – különböző időpontokban tartották. A nyugati egyházban a 325-ös, első egyetemes zsinat óta a húsvétot a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapon ülik meg.
A megelőző negyven nap – a nagyböjt – utolsó hete a nagyhét. Nagycsütörtök az utolsó vacsora, az Oltáriszentség alapítása és Jézus elárulásának és elfogásának az ünnepe, s az olajszentelés napja. Az ókeresztény egyházban e napon történt a nyilvános bűnbánatot tartó bűnösök kiengesztelése. Ők nagyböjtben a templom előcsarnokában várakoztak, majd e napon az egész keresztény közösség előtt megvallották bűneiket és kérték föloldozásukat. Miután a püspök ezt megadta nekik, ismét teljes jogú tagjaivá lettek a közösségnek, s a templom belsejébe léphettek. A főpapok az utolsó vacsora emléknapján olajat szentelnek. A nagycsütörtökön megszentelt olaj (krizma) az egész egyházi évben előkerül bizonyos szertartásoknál.
Közkeletű fölfogás katolikus vidékeken, hogy a harangok nagycsütörtök este Rómába mennek. Ennek az az alapja, hogy nagycsütörtök estétől szombat estéig nem szólnak a harangok. Nagycsütörtöki szokás, hogy az utolsó vacsorára emlékezvén a püspök megmossa tizenhárom kanonokja, kispapja vagy ministránsa lábát. A tizenhármas szám arra emlékeztet, hogy a tizenkét apostol mellett volt egy tizenharmadik is: az öngyilkosságot elkövető, áruló Júdás helyébe választott Mátyás, más értelmezés szerint a később a „népek apostolának” nevezett Pál. Katolikus vidékeken elterjedt, hogy a hívek a csütörtök esti vacsora után a szombat esti húsvéti föltámadási misééig nem vettek magukhoz ételt. Kiskunfélegyházán a hívek csoportokba gyűltek és a határbéli kereszteknél imádkoztak.
Nagypéntek Isten Fia szenvedésének, halálának és temetésének emléknapja. Ezért a papok nem mutatnak be szentmisét, csak csonkamisét tartanak, amelyből kimarad a konszekráció (azaz az ostya és a bor átváltoztatása Krisztus testévé és vérévé). A katolikus néphagyományban nagypéntek a szigorú böjt és gyász napja. Ilyenkor a régi kor katolikusa hallgatag volt, s úgy viselkedett, mintha halott volna a háznál. Nagypénteken adták elő a passiójátékokat, amelyek Jézus szenvedéstörténetét idézik föl. Ekkor tartják a keresztutat is: a pap és a hívek végigjárják a templom stációit vagy a templomon kívüli kálvária egyes állomásait és megemlékeznek Krisztus földi életének utolsó napjáról.
Nagyszombat a böjt és a gyász utolsó napja, ennek estéje már a húsvét vigíliája. A húsvéti tűz meggyújtásával kezdetét veszi az emberiség megváltásának örömünnepe. A szombati vacsora jellegzetes étele a kalács, tojás, sonka, bárány, torma, só. A kalács a bőség, a család egységének és erejének jelképe. A tojás archaikus termékenységi jelkép, amely a keresztény szimbolikában Jézusra utal – a belőle kikelő csibe úgy töri szét a tojás héját, mint a föltámadó Krisztus sírjának sziklaajtaját. A festett tojást a keresztszülők ajándékozták keresztgyermekeiknek.
A húsvéti ételeket a templomban áldatták meg. A legjellegzetesebb húsvéti szokás a locsolás. Ennek előképe azon apokrif hagyomány, amely szerint a föltámadt Jézus üres sírját fölfedező asszonyok örömujjongását a római katonák a nőkre locsolt hideg vízzel „csillapították”.
A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. A Szentírás szerint Jézus – nagypénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap támadt fel. Áldozatával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. A húsvét komoly szakrális eleme és teológiai mondanivalója mellett vidám tavaszünnep is, amelynek vallásos népszokásaiban a természet újjászületésébe, a bő termésbe és az emberi egészségbe vetett hit is tükröződik.
(Forrás: kecskenet)
