A pillanatok művésze, a szociofotók szerelmese
Kívülről egyáltalán nem hivalkodó a neves fotóművész, Bahget Iskander hetényegyházi birtoka. Az viszont már az utcáról szembetűnő, hogy gondos kezek vigyázzák e porta minden szögletét. S ahogy beljebb lépünk a házigazdával a hatalmas tuják sorfala között, egy gyönyörű édenkertbe érkezünk. Díszfák és bokrok, díszes kutak, szobrok, faragott kerti bútorok, kicsi halastó csöppnyi híddal
Emitt egy flekkensütő, amott egy régi parasztszekér tornyosodik elő a mindenhol méregzöld pázsitból. Mint megtudom, negyed évszázad szorgos munkájával teremtődött ez az idilli éden, amit sértésnek éreznék udvarként emlegetni. Csak az angyalok hiányoznak.
- Az angyalok most Szegeden vannak magyarázza a szír származású művész. Ők az unokáim, a lányom két gyönyörű iker fia. Sajnos ezen a hétvégén nem tudtak haza jönni, a nejem utazott el hozzájuk. Nekem az az igazi boldogság, amikor itt van körülöttem az egész család. Meg amikor tele van a kertem, a házam sok-sok jó baráttal. Mert a jó társaság, az értelmes együttlét és a szeretet, valljuk be: mindennél fontosabb.
Körbevezet a házban. Az igényesség és a praktikusság megnyugtató kelleme árad a szobákból. A falakon festmények, grafikák, de semmi meghökkentő, hivalkodó absztrakt. A technikailag jól felszerelt műteremben nagyméretű, bekeretezett Iskander-fotók mindenütt. Többségüket ismerem kiállításokról, prospektusokból, újságokból, mégsem tudom megállni, hogy ne csettintsek elismerően, kicsit elidőzve előttük.
- Valójában a fotók tettek magyarrá jegyzi meg vendéglátóm, de ezt csak később fejti ki bővebben, a teraszon, egy kávé mellett. Elmondása szerint, nagy tudásvággyal érkezett Szíriából Magyarországra 1967-ben, s azzal az elhatározással, hogy mérnöki diplomát szerezve hasznos, sikeres polgára lesz majd szülőhazájának. De minden másként alakult, miután az ösztöndíjából vett egy fényképezőgépet.
- Mesélni akartam vele. A magyar nyelvet még rosszul beszéltem, ezért a fotók segítségével próbáltam elmondani mindazt, amit érzek, gondolok erről a világról. Szíriában a szülői házunk a tengerpart közelében volt. Esténként egy nagy fa alatt gyűltek össze az öregek, én meg ha csak tehettem, odasomfordáltam már mezítlábas lurkóként is, és ámulva hallgattam az elbeszéléseiket. Munkában megfáradt, ám nyugodt, bölcs aggastyánok voltak, akik hiányoztak, miután elszakadtam otthonról. De végül itt is rájuk találtam, az alföldi tanyavilágban, amit a fényképező gépemmel bebarangoltam. És mennél többet beszélgettem velük, annál inkább azt éreztem, hogy itt is otthon vagyok. Közben rájöttem, hogy a jó szociofotó nem csak jó masina kérdése. Előbb meg kell ismerned az embert, akiről képeiddel mesélni akarsz. Különben hogyan kaphatnád el azt a mozdulatot, azt a pillanatot, amiben egy egész élet összesűrűsödhet olykor?
Nem csak a fényképezőgépet, de az óvszert is azért találták fel, mert néha valóban minden egy pillanaton múlik összegzem tréfásan a hallottakat, mert a magamfajta firkászok tényleg képesek a lelküket is eladni egy jó poénért. A másét meg pláne. Lényeg a lényeg: egy Zenit névre hallgató masinának köszönhetően, a fotózás örök szerelem lett Iskander számára, amit gyorsan követett egy másik, ám ő már egy szép kecskeméti lányként toppant az életébe. (Ugye, hogy valahol minden összefügg?)
- Amikor a feleségemmel összeházasodtunk, már tudtam, hogy nem térek vissza Szíriában. Arról nem is beszélve, hogy az iszlám régen tiltotta az emberábrázolást, mondván, hogy az Isten dolga. Vagyis a fotográfusi ambícióimat kockára tettem volna, ha hazamegyek. Amikor pedig, megszületett a lányom, majd a fiam, végleg eldőlt minden, mert én nem csak hűséges férj, de gondoskodó, jó apa is akartam lenni. Igaz, állami ösztöndíjjal jöttem ide tanulni, de szerencsére nem szerződtem egyik otthoni céggel sem, amely követelhette volna, hogy menjek vissza és dolgozzam le nála a tanulásomhoz nyújtott támogatását. A katonaság sem jelentett problémát, ugyanis Szíriában az a törvény, hogy az egyedüli családfenntartó férfit nem sorozhatják be. Márpedig az édesapám még kisgyerekkoromban meghalt, s mint egyetlen fiú, én számítottam családfenntartónak. Drága édesanyám szerencsére még él, szinte hetente hívjuk egymást telefonon. Az, hogy március 15-én kitüntettek a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, hírként szerepelt a szíriai televízióban. Azonnal felhívott, s pityeregve mondogatta, mennyire büszke rám
- A kezdő mérnöki fizetésem igen szerény volt, arról pedig, még nem is álmodtam, hogy a fotóimért pénzt kaphatok. Jobbra fordult a helyzetünk, amikor a munkahelyem, a kecskeméti Mezőgép kiküldött Algériába, ahol siló rendszereket építettek, s csak én voltam a cégnél, aki tudott arabul. Az akkori rendeletek szerint, ha valaki három évig külföldön dolgozott, vámmentesen hazahozhatott egy autót. Vettem is egy BMW, de egy percig sem ültem a volánjánál, mert nekem sokkal fontosabb volt, hogy saját otthonunk legyen. Akkor kezdtük el építeni ezt a házat, s ahogy a lehetőségeink engedték, folyamatosan bővítgettük, szépítettük.
Sok minden szóba kerül még, így azt is megtudom vendéglátómtól, hogy nem csak a kertészkedést szereti, de valójában minden házi munkára kapható, főz, mosogat, takarít is ha kell, mert rend a lelke mindennek. De bármiről beszélünk, újra meg újra visszatérünk a fotózáshoz. És jó ideig el is időzünk a legkorszerűbb digitális technikánál, annak előnyeit és hátrányait latolgatva. Majd megtudom, hogy a tájképektől az aktokig, a sajtófotótól a csoportképekig, sok mindent produkál ma is Bahget Iskander, de legjobban változatlanul a szociofotók vonzzák.
- Egy alkalommal, amikor nagy hó esett, útnak indultunk Walter Gábor festőművész barátommal a téli tájakat megcsodálni. Orgovány felé autóztunk, amikor megláttam egy idős nénit, lapáttal a kezében. Gondold el, a tanyája jó 300 méterre volt az úttól, s ezen a távon végig utat vágott a hatalmas hóban, ez a hetvenvalahány éves anyóka. Amikor megkérdeztem, miért gyötri magát ezzel az embertelen munkával, azt felelte, hogy így van ez rendjén. Mert ha netalán jönne hozzá valaki, ne kelljen térdig gázolnia a hóban, míg a tanyájához ér. Néztem a lilára fagyott, bedagadt kezét, ahogy a lapátot szorongatta, meg lábán a lyukas gumicsizmát, ami tele volt tömködve újságpapírral, és elszorult a torkom. Pontosan éreztem, melyik pillanatban kell elkattintanom a fényképezőgépet. Ahogy azt is tudtam, hogy visszajövök hozzá karácsonykor, meg amikor kitavaszodik, hogy újra szót váltsak vele, megtudva hogyan alakul a sorsa, és meglesve hogyan enyhülnek meg arcvonásai az ünnep melegétől, vagy a márciusi napsütéstől
Koloh Elek
