Ha jól élsz, minden pillanatod „utolsó” lesz
Képgaléria
– Mit tekintek értéknek? Nos, ami a világban látható: a test kívánsága, a szem kívánsága, hívságokkal való kérkedés – jellemünkből fakad, ráadásul mind-mind múlandók. Noha vannak álmaim, nem is oly csekélyek, mégsem kívánom, hogy uralkodjanak az életem felett. Ezeknél többre tartom a szolgáló elhivatottságot. Nem feltétlenül azért küzdök estéről estére tankönyveket bújva, hogy később markomat minél több javadalmazás üsse – jóllehet erre kétségtelenül megvan a kísértés. Diplomaosztást követően elérhető szeretnék lenni minden társadalmi réteg számára, beleértve a nélkülözőket is – mondja a fiatal lány, miközben üdítőt kortyolgatunk egy belvárosi kávézó teraszán.
Nikolett vallja, minden okkal történik körülötte. Foglalkoztatják az emberi lét rejtett titkai: mi végre vagyunk a világban? Kutatva keresi mindennek az értelmét, ámbár miértjeire olykor nem talál választ. „Mi haszna a háborúknak azon túl, hogy valamelyik földi hatalmasság területet szerez önmaga javára? Csupán ezért a temérdek áldozat?” – kérdezi kissé bosszankodva.
– Kiváltképp sokat köszönhetek édesanyámnak – veti közbe, és nyomban mosoly ül az arcára, amikor arról faggatjuk, vajon frusztrálják vagy inspirálják a nehézségek. – Anyukám folyton biztat, nagyrészt neki köszönhetem, hogy egyetemre járok. Serkentő szavai, illetőleg Müller Péter író, Popper Péter pszichológus remek írásai – javarészt ezekből nyertem ugyanis szemléletmódot, támpontot az élet útvesztőiben való eligazodáshoz –, mindezek együttesen tették lehetővé, hogy gyermekkorommal ellentétben nem frusztrálnak a kihívások, inkább lehetőségként tekintek rájuk; feladatként, amit élvezet lesz megoldani. Ha pedig mindent elvégzek, amit tervbe vettem, a nap végén nagyon elégedett tudok lenni. (Mosolyog.)
– Sokakban valamiképp igény merül fel a személyem iránt. Rendre kifejtik nekem szívük bánatát. Szokták is emlegetni, helyesen látom a dolgokat, meg szuper tanácsokat adok. Ezt kedvelem leginkább önmagamban. (Nevet.)
– Tettem olyan dolgokat is, amire nem igazán vagyok büszke, de úgy vélem, hibáiból tanul az ember. És idővel eszembe véstem, hogy gondolkodjak, mielőtt megszólalok – jegyezte meg önkritikusan. (Mosolyog.)
Zavarja, hogy manapság szinte mindenki a telefonját bújja az utcán, étteremben, szórakozóhelyen. Képtelenek lettünk megszólítani egymást, legfeljebb írásban kommunikálunk így vagy úgy. Bántja a társadalmi szintű önzés, anyagiasság, nemtörődömség, az erőszak, értelmetlen halál. Hajdanán elképzelhetetlen volt, hogy valakit az utcán oltalom nélkül hagyjanak, manapság pedig egyre többször lehet hallani, segítség híján veszti életét valaki a zsúfolt utcán, tömött villamoson. Hozzáteszi: „panaszkodni nagyon tudunk, ám amikor mozdulni kellene, mindenki lapít”.
– Miután magam mögött hagyom az egyetem kapuit, szeretnék egy megfelelően működő vállalkozást és mellé boldog családot – fogalmaz derülátóan jövőjét illetően.
– Egyik kedvenc írómat, Müller Pétert segítségül hívva üzenem felebarátaimnak: „Utolsó? Csak annyit jelent, hogy sohase felejtsd el a pillanatot. Amíg közönyösen éled az életedet, gépiesen és megszokásból, elsuhannak melletted a nagy dolgok. Semmivé olvadnak az események. De amikor azt mondják: „utolsó", a kép megáll, hirtelen óriásivá növekszik lelkedben a pillanat, és nem felejted el soha. Ha jól élsz, minden pillanatod „utolsó” lesz. Nagy, piros betűs élmény! Ha valamit „utoljára” látsz, jól megnézed. A lelked lefényképezi, és maradandóvá teszi.”
