Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon – Kothencz Kelemen előadása a Wojtyla Házban
Képgaléria
Minél több barázdát hasított az eke, annál több emlékét temette el az évszázados pásztoréletnek. Amíg az Alföld vadvizeit nem szabályozták, szerte-széjjel, széltében-hosszában nagy rétek, legelők terültek el. Földműveléssel ekkor még csak azért foglalkoztak, hogy a mindennapi kenyér megteremjen.
Hiába termelt többet a gazda, a járhatatlan utak miatt úgysem tudta volna falujából elszállítani, hogy eladja. Sokkal többet ért az állattenyésztés, mert a lábas jószágot el lehetett hajtani messze földre. Egy-két évszázaddal ezelőtt a magyar szarvasmarha külföldön is igen keresett volt, s Németország városaiban nagy pénzeket adtak érte. Nem voltak még különféle tarka szarvasmarhák, hanem címeres szarvú magyar jószágok legelésztek az Alföldön, melynek tenyészállataiért még Oroszországból is eljöttek a nagypénzű bojárok. A magyar ló sem volt olyan, mint a mai, hanem kisebb, de serény és kitartó; istálló nélkül a szabadban éppúgy kitelelt, mint a magyarfajta fehér szarvasmarha.
A gulya künn telelt az Isten szabad ege alatt, legfeljebb nádból rakott falazat, a szárnyék oltalmazta egy kicsit a fagyos hideg téli szél ellen. Tápláléka a rét száraz, avar füve volt, amit legtöbbször a hó alól kapart ki. Le is nyűtt tavaszra az ilyen szilaj marha annyira, hogy a csontja csak úgy zörgött, a szőre meg tenyérnyi hosszúra megnőtt, és megsűrűsödött. A kövér legelőn hamar rendbejött. A szilaj marha még a farkascsordának is ellenszegült. Bécs város tanácsa meghagyta, hogy a Magyarországról érkező marhák inait késsel meg kell vagdosni, hogy a vadon száguldozó jószág a jámbor polgárokat meg ne térdelje, vagy a levegőbe ne hajigálja.
Künn a pusztán tenyésztették a disznót is. Nem a jorksiri és egyéb külföldi kényes természetű malacot, hanem magyar fajtákat, különösen a veresszőrű szalontait és a vaddisznóból szelídített réti disznót. A konda a rétségeket, lápokat járta. Télen a zsombékos, tőzeges talajban turkált, kereste a férgeket, gyökereket.
A kanász épen olyan acélos volt, mint a jószága. Ha nagyon fáztak, a szélről fekvő disznót felzavarták, s annak meleg helyére feküdtek. Az ilyen szilaj vagy rideg kanászok vénségükig legénysorban maradtak, mert asszony nem bírta volna ki ezt a viszontagságos életformát mellettük. Emberekkel nem igen érintkeztek, legföljebb olyankor, ha a vásárra, a pásztornép egyetlen ünnepére, bevetődtek a városba.
A sok jószág jászolra szorul s a pásztorok, az ősi magyar nomád élet utolsó hírmondói, mindenütt csőszökké lettek.
