Tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt! – 42 éve választották pápává Szent II. János Pált
Az emeritus pápa Szent II. János Pál születésének századik évfordulójára írt leveléből idézünk.
„Amikor Wojtyła bíborost 1978. október 16-án megválasztották Szent Péter utódjának, az Egyház drámai helyzetben volt. A zsinat tanácskozásait sokan magának a hitnek a vitájaként mutatták be, azt sugallva, hogy a zsinat elveszítette tévedhetetlen és rendíthetetlen jellegét. Egy bajor plébános például így értékelte a helyzetet: »Végül rossz hitre tértünk«. Ezt az érzést, hogy már semmi sem biztos, és hogy minden megkérdőjeleződött, csak fokozta a liturgikus reform végrehajtásának módszere. Végül szinte úgy tűnt, hogy a liturgia önjáró lett, és önmagát alkotja. VI. Pál nagy erővel és elszántsággal zárta le a zsinatot, de annak lezárása után egyre sürgetőbb problémákkal szembesült, amelyek végül megkérdőjelezték az Egyház lényegét. A szociológusok az Egyház akkori helyzetét a Szovjetunió helyzetéhez hasonlították Gorbacsov alatt, amikor a szovjet állam hatalmas struktúrája összeomlott a saját megreformálása során.
Ezért voltaképpen szinte lehetetlen feladat várt az új pápára. Mindazonáltal II. János Pál az első pillanattól kezdve új lelkesedést váltott ki Krisztus és Egyháza iránt. Pápai beiktatásakor mondott prédikációjának szavai a következők voltak: »Ne féljetek! Tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!« Ez a felhívás, ez a hang jellemezte egész pápaságát, és az Egyház felszabadító helyreállítójává tette őt. Ezt az a tény határozta meg, hogy az új pápa olyan országból jött, ahol a zsinat fogadtatása pozitív volt: mindent örömmel megújítottak, ahelyett, hogy a kétségeknek és a bizonytalanságnak adtak volna helyet.
A pápa 104 lelkipásztori útja során szerte a világon hirdette az evangéliumot, az öröm üzenetét, elmagyarázva, hogy mit kell tennünk Krisztusért, és hogy megvédjük a jót. Tizennégy enciklikájában átfogóan, ugyanakkor emberi módon mutatta be az Egyház hitét és tanítását. Ezzel pedig elkerülhetetlenül ellenállást váltott ki a nyugati egyházban, amelyet hatalmába kerített a kétség és a bizonytalanság.
Ma fontosnak tűnik meghatározni azt az igazi középpontot, amelynek szempontjából elolvashatjuk a különféle szövegekben szereplő üzenetet. Az ő halálának órájában bizony észrevehettük volna ezt. II. János Pál pápa az általa alapított Isteni Irgalmasság ünnepén halt meg. Először hadd tegyek egy rövid személyes megjegyzést, amely fontos szempontnak tűnhet ahhoz, hogy megértsük a pápa személyét és munkáját. II. János Pált kezdettől mélyen megérintette Faustina Kowalska, a krakkói apáca üzenete, aki hangsúlyozta az isteni irgalmat mint a keresztény hit lényegi központját. Faustina nővér bízott abban, hogy idővel bevezetik ezt az ünnepet. A konzultációkat követően erre a pápa húsvét második vasárnapját választotta. A végső döntés meghozatala előtt azonban felkérte a Hittani Kongregációt, hogy véleményezze ezt a dátumot. Negatív választ adtunk, mert úgy gondoltuk, hogy egy olyan ősi és hagyományos időpontot, mint a húsvét nyolcadát lezáró fehér vasárnap, nem kellene megterhelni a modern ötletekkel. A Szentatyának természetesen nem volt könnyű elfogadni a válaszunkat. Ennek ellenére nagy alázattal tette ezt, és másodjára elfogadta a negatív válaszunkat. Végül egy olyan javaslatot fogalmazott meg, amely meghagyta a húsvét második vasárnapját történelmi formájában, de az eredeti üzenetbe belefoglalta az isteni irgalmat is. Gyakran voltak hasonló esetek, amelyekben lenyűgözött a nagy pápa alázatossága, aki feladta az általa kedvelt ötleteket, mert azok nem találtak jóváhagyásra az egyes hivatalokban, amikor azt a megállapított normák szerint kérte.
Amikor II. János Pál az utolsó lélegzetet vette ezen a világon, éppen véget ért az Isteni Irgalmasság ünnepe első esti dicsérete. Ez megvilágította halálának óráját: Isten Irgalmának fénye megnyugtató üzenetként jelent meg halála felett. Az Emlékezet és azonosság című utolsó könyvében, amelyet halálának előestéjén tettek közzé, a pápa ismét összefoglalta az Isteni Irgalmasság üzenetét. Rámutatott arra, hogy Faustina nővér ugyan meghalt a második világháború szörnyűségei előtt, de már megmutatta az Úr válaszát, amelyet Ő erre az őrült küzdelemre adni akart. Olyan volt, mintha Krisztus Faustinán keresztül akarta volna mondani: »A gonosz nem fogja megkapni a végső győzelmet. A húsvét titka megerősíti, hogy a jó végül győzedelmeskedik, hogy az élet diadalmaskodik a halál felett, és hogy a szeretet legyőzi a gyűlöletet«.
