Wojtyla Ház: Szüntelenül fel kell hívnunk a figyelmet a szegények életkörülményeire
A pápa azt mondta, hogy az Egyház elveszíti a nagy tömegeket. Miért? Mert egyenlőségjelet tesznek a kereszténység és a kizsákmányolás közé. Ha valaki arra törekszik, hogy legelemibb javakat (földet, házat, eszközöket) biztosítson a munkásoknak, máris radikalizmussal vádolják. És tényleg radikális is ez az igény, mert a gyökerekig hatol. Testből és lélekből álló teremtmények vagyunk. A test és a testi szükségletek pedig szentek. Krisztus magára vette emberségünket, és soha nem is szabad szem elől tévesztenünk Krisztus emberségét, ahogyan Szent Teréz mondta.
Egy „rongyos istállóban” született maga a Megváltó is. Ott sem lehettek idillien tiszta körülmények, sőt, valószínűleg kosz és bűz volt, így neki is ki kellett bírnia a nem igazán steril és háborítatlan környezetet.
Jézus Krisztus sem csak szónokolt, ő sem csak segített a szegényeken vagy tanította őket, hanem az ő életüket élte. A megfáradtakét, kitaszítottakét.
Sajnos Magyarországon a hátrányos helyzetű csoportok segítése egyfajta politikai kiállásnak számít, így sokan már a kriminalizált hajléktalanok és menekültek segítését radikális politikai tettként fogják fel – pedig nem kellene. A lényeg itt is az, hogy alapvetően a hit az igazságosságban, egyenlőségben és szeretetben nem választóvonal, hanem valami, ami össze tud kötni embereket. Csak sajnos egyelőre kevés példát látunk az ilyen típusú szolidaritásra a közösségek között.
Arra viszont akad hazai precedens, hogy a társadalmi segítségnyújtás nem feltétlenül fentről lefelé működő folyamatot jelent. Ennek egyik példája a kecskeméti Wojtyla Barátság Központ immáron 15 éves fennállása, működése – az év mind a 365 napján.
A szociális intézmény fenntartói, munkatársai, önkéntesei és több száz támogatója egymással karöltve együttesen vallja: nem az a feladatunk, hogy megítéljük a hozzánk segítségért folyamodókat vagy csupán élelmet adjunk nekik, (sors)közösséget is kell szerveznünk belőlük. Ezért mi magunk szintén jelen vagyunk a reánk bízatottak között, akik missziói szerepvállalásunk fundamentumát képezik. Ennek a típusú közösségszervezésnek tehát nem csak az a lényege, hogy biztosítjuk a napi betevőt és a létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges tárgyi eszközöket, esetleg segítséget nyújtunk a hivatalos ügyek intézésében, hanem a társadalmi-kulturális életben való mind aktívabb részvétel, a reintegráció előmozdítása is. Ennek érdekében szervezünk ismeretterjesztő előadásokat, nagyszabású megemlékezéseket rangos, szakavatott meghívottak részvételével. Ezért végzünk velük egyszerű fizikai munkákat; kertészkedünk és rendben tartjuk a Wojtyla népkonyha közvetlen környezetét, együtt gondozunk három Krisztus-keresztet, valamint a városközponti Boldogasszony Rózsakertet.
Érdemes tehát a közösségszervezést még inkább a missziói áldozatvállalás fókuszába állítani, akár a hagyományos politikai-vallási törésvonalakat áthidalva. Sőt, talán így lenne érdemes igazán.
