A torinói érsek hajléktalanokat fogadott be az érsekség épületébe a nagy hidegben
„Egy ideje lakik már itt mintegy harminc ember, olaszok és bevándorlók. Nehéz családi helyzetekből kerültek ide, vagy hajlék nélkül maradtak – mondta el Cesare Nosiglia torinói érsek az olasz püspöki konferencia hírportáljának, az Avvenirének. – Ezekben a napokban, a hideg miatti szükséghelyzetben úgy éreztem, kötelességem még világosabb jelet, példát adni.
Szeretném kérni a plébániáktól és a szerzetesrendektől, de azoktól a családoktól is, akiknek lehetőségükben áll, hogy nyissák meg házuk ajtaját, még ha csak időszakosan is.”
Miután két hajléktalan halálra fagyott az utcán, az érsek azt kéri: „Legyetek bátrak egy lépéssel tovább menni… egy olyan úton, amelyen már sok nagylelkű gesztust tettünk, készségesek voltunk. Izajás próféta egyébként nyíltan kéri: »a hajléktalan szegényt fogadd be házadba!« (Iz 58,7).
Nyomasztanak ezek a meghaltak? Nyílt sebet jelentenek. Azért is, mert amikor kiderül a történetük, nagyon hasonló elemekkel találkozunk: magány, elhagyatottság, az egymás iránti figyelem hiánya. Torinóban nagylelkű emberek élnek, több ezer önkéntes dolgozik éjjel-nappal anélkül, hogy reklámoznák magukat. Nem lehet azt mondani, hogy nincsenek erőforrások, komoly erőforrások is a problémákkal küszködők megsegítésére. És azt sem lehet mondani, hogy baj lenne a befogadó központokkal vagy a kórházi kezeléssel. Mégis,
amikor olyanokról hallunk, akik elhagyatva haltak meg, szörnyű valósággal szembesülünk, ami túl van azokon a rendszereken, amelyeken belül segítünk.
Ha nincs közösség az emberek között, a közöny győzedelmeskedik. Azért érzem feladatomnak, hogy hallassam a hangomat, mert nem tervezhetjük egy új város felépítését, a Torino fellendülését célzó projektet anélkül, hogy ne e legutolsó testvéreink helyzetéből indulnánk ki. Jól tudom, hogy a világ minden nagyvárosa ugyanezekkel a gondokkal küzd, időnként még sokkal súlyosabb gondokkal is. Itt azonban a befogadás, a vendégszeretet mindig része volt a város stílusának. Ma nagy szükségünk van arra, hogy konkrét gesztusokat tegyünk, világos döntéseket hozzunk! Hogy ne elégedjünk meg annyival, hogy szociológiai adatokat szerzünk.
Az elmúlt napokban arról szólt a vita a városban, hogy az árkádok alatt alvó hajléktalanok rontják a városképet. Voltak, akik arról beszéltek, hogy a koldulás mint „mesterség” jól jövedelmező. Senki nem ítélkezhet az adakozás, a hit vagy a humanitárius ideálok felett. Az ilyen kényes témákban szeretném elkerülni, hogy a vita a szembenálló érdekek összecsapása legyen: a befogadás témája nem olyan kérdés, amely csak a kereskedőkkel és a turisztikai látvánnyal van összefüggésben, nem is csak a városi rendőrséget vagy a közrendet érinti. Azt kérem mindenkitől: repüljünk magasabban, tekintsünk rá mindenekelőtt ezekre az emberekre, akik a testvéreink.
Az Egyház az élvonalban marad, ahogy mindig tette. Kétféle kötelességünk van: közvetlenül segíteni a szükséghelyzetben az embereket, és lelkesíteni másokat az irgalmas szeretetre; ösztönözni az intézményeket, a közvéleményt, hogy mindenki tegye meg a maga dolgát. Mint egyházmegye részt veszünk a városvezetés által szervezett koordinációs üléseken, készségesen felajánljuk, amink van. Ugyanakkor világosan hangsúlyozni szeretném, hogy semmiképpen nem feladatunk helyettesíteni másokat. Az Egyháznak megvan a maga jól körvonalazott kötelessége, a szeretet és az igazságosság, és gyakran gyorsabban beavatkozik másoknál, mert behatóan ismeri a szükséghelyzeteket és nagy a tapasztalata nagylelkűségből. De nem kapott „megbízatást” a gondozási feladatokra. Fontos ugyanakkor, hogy mindig kapcsolatban legyünk, egyeztessünk az állami és területi intézményekkel, hogy a szükségletek szerint cselekedjünk, ne haszontalanul avatkozzunk közbe duplán, jelen legyünk a hirtelen támadt szükséghelyzetekben…
Az Egyház dolga, hogy „kilépjen”, megkeresse a legszegényebbeket, és mindent megtegyen értük, velük. Nem ez vagy az a szükséghelyzet kéri ezt tőlünk, hanem az isteni Gondviselés!”
