„Közünk van egymáshoz, a testvéred vagyok” – Szentmise Budapesten az elhunyt hajléktalanokért
A szentmisén házigazdaként Michels Antal plébános koncelebrált, aki mindig szívesen látja vendégül az emlékező szentmisét, és amíg nem volt járvány, az azt követő, hajléktalan embereknek kínált ebédnek is helyet adott a templomban. A szertartáson jelen volt Pikó András, Józsefváros polgármestere és felesége, valamint Szili-Darók Ildikó, a kerület szociális ügyekért felelős alpolgármestere.
1983-ban Rómában a Termini pályaudvaron vesztette életét Modesta Valenti, 71 éves hajléktalan asszony. Nem vitte el a mentő, mert piszkosnak találták. A Sant’Egidio közösség évről évre Európa-szerte mindenütt megemlékezik róla és azokról a hajléktalan barátairól, akik hozzá hasonlóan nagy szegénységben éltek és haltak meg.
A tragédiát a közöny okozta, ami az erőszak előszobája
– mondta köszöntőjében Szőke Péter, a Sant’Egidio budapesti vezetője. – A közösség sok európai városban ismer és szeret hajléktalanokat. Budapesten is járnak hozzájuk étellel, itallal, és főleg baráti szóval. Olyan emberekhez, akik úgy élnek és halnak meg, mint Modesta. Lukács evangéliumában a gazdag névtelen marad, a szegény Lázár nevét viszont feljegyzi az evangélista. Isten szívében fel van írva a szegények neve.
Szőke Péter hangsúlyozta, hogy a közösség a hajléktalanokra nem társadalmi csoportként, statisztikai adatként, problémaként gondol, hanem olyan emberekként, akikhez odaléptek, akiket megismertek és megszerettek.
Cserháti Ferenc püspök már a szentmise elején a következő kérdésekkel buzdított lelkiismeret-vizsgálatra: „Vajon milyen a viszonyunk a kirekesztett és megvetett emberekhez; egyáltalán észrevesszük-e a hajléktalanokat, nyomorgókat? Képesek vagyunk-e segítségükre sietni?”
Jézus meggyógyította a leprást, hallottuk az evangéliumban (Mk 1,42), és ennek kapcsán homíliájában a püspök elmondta, hogy a szigorú mózesi tilalmak következtében a Jézus korabeli társadalom kirekesztette a leprásokat. Afrikában még az elmúlt évtizedekben is előfordult, hogy a leprásokat kiűzték a sivatagba, az őserdőbe, mert tisztátalannak, a gonosz lélek martalékának tekintették őket. Az intézkedéseknek komoly erkölcsi, lelki, vallási összefüggései is voltak, hiszen a leprát az emberiség átkának tekintették, a leprást meg Istentől megbüntetett embernek, akinek nyomorúsága mögött erkölcsi és vallási okokat feltételeztek.
Márk evangélista éppen ebből a háttérből ragadja meg a leprás meggyógyításának történetét. Itt a várva-várt messiás, az üdvözítő, aki képes legyőzni még az emberiség legfélelmetesebb csapását is. Jézus meggyógyítja a leprát, amelyet Keleten egyszerűen a „halál elsőszülött fiának” neveztek. Képes megfékezni ennek a szörnyű betegségnek embert és közösséget romboló erejét, mert benne Isten üdvözítő ereje és irgalmas jósága van jelen.
Napjainkban, a Covid-19-világjárvány idején kézenfekvő lenne azt kérdezni, hogyan tette, milyen vakcinával, de a bibliai üzenet nem ebben rejlik, hanem a lepra átvitt értelmet is kap: azokra vonatkozik, akiket nem szeretünk, lenézünk, kirekesztünk magunk közül; leprás alatt a kisemmizett embereket értjük, a modern kori rabszolgákat, a megzavarodott embereket, a nyomorultakat, a „söpredéket”, akikkel szóba se szeretnénk állni.
A mai evangéliumban róluk van szó. Mindazokról, akiket Isten meghívott az országába: a szegényekről, a hajléktalanokról, a vámosokról, az utcanőkről, az undok emberekről, akiket Jézus üdvözíteni akart és üdvözített. Isten országában nincs helye semmiféle hátrányos megkülönböztetésnek. Isten országában semmi helye sincs a szívtelen emberi intézkedéseknek, sem az Isten és ember nevében felállított embertelen szokásoknak, konvencióknak.
Az isteni szeretet túltette magát az emberi tekinteteken. Az Emberfia a leprások mellé állt, és kijelentette: közünk van egymáshoz, barátod, testvéred és felebarátod vagyok. A testvérek soha sem rekeszthetik ki egymást.
Jézus azt tanította, és példájával is megerősítette, hogy a kiközösített leprás Isten üdvösségre hívott gyermeke, aki éppúgy részese szeretetének és irgalmának, mint az igazaknak tekintett egészségesek! Közel engedi magához, sőt megérinti, közösségébe fogadja őt, ezzel Isten szándékát valósítja meg, és ezt követőitől is elvárja.
„Vigyázz, ne szólj erről senkinek egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak” – mondja a gyógyult embernek. Annak idején még Jézus hallgatói között is sokan akadtak, akik királyt, politikai megváltót, csodadoktort akartak csinálni belőle. Ő nem ezért jött, hanem értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért. Ezért kérte a meggyógyított embertől, hogy ne kiabáljon, hanem engedje, hogy Isten Lelke működjön benne és általa. Jézus csendre, lelki elmélyülésre, imára inti övéit. Üzeni, hogy akár csak egykor, ma sem elég csupán hangzatos szavakat kiabálni és erőszakoskodni: bármennyire is az elnyomottak, a kisebbségek, a társadalmi károsultak, a börtönviselt emberek oldalán állunk, hangzatos szólamokkal, látványos mutatványokkal, utcai erőszakoskodásokkal még soha sem sikerült üdvözíteni sem az embert, sem a világot. A teljes gyógyuláshoz, felépüléshez, megújuláshoz Krisztusban szükség van a belső megtérésre, az imára, a szeretetre.
Isten országa ugyanis csendben növekszik, a kovászhoz hasonlít, és a Lélek erejével újítja meg, teszi igazabbá, jobbá és szebbé a vajúdó világot. A bennünk működő kegyelem nem keresi a szenzációt, mondta Ferenc pápa. Diszkréten és csöndben cselekszik: az isteni szeretet erejével – a szeretet vakcinájával gyógyítja meg a sok sebből vérző és üdvösség után sóvárgó világot – zárta homíliáját Cserháti Ferenc püspök.
A homíliát követően név szerint emlékeztek meg azokról a hajléktalanokról, akik a közelmúltban haltak meg, nemcsak a közösség barátairól, hanem a Csak Egyet Szolgálat, az Oltalom Karitatív Egyesület és a Szeretet Misszionáriusai által ismert emberekről is.
Évről évre hosszú, túl hosszú a lista, azoknak az embereknek a sora, akik feladták, nem bírták az utcai hányattatásokat, nyomorúságot, betegséget, hideget, magányt, kirekesztettséget.
És évről évre sok név mellett halljuk, hogy apja, anyja, gyermeke, nagybátyja is hajléktalanként élt, halt meg, olykor egész családok nem tudnak kijutni a nyomorból, a gyermekek is öröklik szüleik sorsát. Nem csupán névsort hallunk, hanem sokak neve mellett egy-egy történetet, szép szót a meghaltról, a barátság emlékét, ami reményt ad a még élő szegényeknek is, hogy van, aki törődik velük, haláluk után sem feledkezik meg róluk, a közös emlékekről.
A szentmise végén Cserháti Ferenc püspök megáldotta a tulipánokat, amelyet az ebéd mellé ajándékba kaptak a hajléktalanok. A közösség tagjai pedig elindultak az utcákra a meleg ebéddel, a virággal és az irgalmasság ikonjának képével, tanúságot téve a szegényeknek barátságukról és Isten irgalmas szeretetéről.
Pikó András polgármester a szentmisét követően kérdésünkre elmondta, hogy azóta rokonszenves számára a Sant’Egidio közösség, amióta 2015-ben egymás mellett segítettek a Keleti pályaudvaron, és utána újságíróként is figyelt a tevékenységükre. Hasonló területeken munkálkodott, a Heti Betevő szervezetet feleségével hozták létre. Polgármesterként is szeretné megőrizni ezt a lelkületet, ezért szívesen fogadta a meghívást. Reformátusként ritkán jár katolikus templomba, külön ajándékként élte meg, hogy részt vett egy szentmisén.
A polgármesteri hivatalban az alpolgármesterrel együtt szervezik meg a szegények segítését, az önkénteseket, és maguk is kimennek az utcákra. Elmesélte, hogy tegnap hazafelé menet felöltöztettek egy hajléktalan embert, és ma este is kimegy személyesen a nagy hidegben a hajléktalanokhoz, akiket ilyenkor arra buzdítanak, hogy menjenek el a fagy elől az éjszakai szállásokra. – Sok gond van a politikában, az önkéntes munka hiányzik; jó újra felfedezni, mekkora öröm segíteni – tette hozzá.
