Karácsonyt mindenkinek! – A szegények karácsonya a Sant’Egidio közösséggel
Képgaléria
Ezúton szeretnénk köszönetet mondani a templom plébánosának, Horváth Zoltán atyának és egész közösségének a befogadásért és a megannyi segítségért. Akkoriban, a próféta korában az emberek örömükben kiáltozni kezdtek, „mert az Úr újjáépíti a Szent Várost, a lerombolt Jeruzsálemet. Isten újjáépíti a városokat, az életeket. A te életedet is!” E szavak különös erővel hatottak azoknak a szegényeknek a jelenlétében, akik a Sant’Egidio közösség meghívására érkeztek a liturgiára és az azt követő ünnepségre.
A Sant’Egidio évtizedek óta világszerte minden karácsony napján ünnepi ebéden látja vendégül azokat a szegény barátait, akiket az év során is rendszeresen látogat, segít: magányos vagy szegény időseket, hajléktalanokat, menekülteket, rászoruló gyerekeket és családokat, fogyatékosokat Budapesten, Pécsett és Monoron, de a világ több száz városában is. A vendégek száma a járvány előtti utolsó évben elérte a kétszázezret.
A képzeletbeli asztal körülöleli a Földet, mintegy megtestesítve az egyetemes testvériség álmát, amelyet Ferenc pápa hirdetett meg a Fratelli tuttiban.
Idén – immár második alkalommal – a világjárvány miatt Magyarországon is le kellett mondanunk a terített asztalról. De az ünnep nem maradhatott el! A karácsony a szegények ünnepe is, sőt elsősorban az övék, hiszen az Isten Fia egy lett közülük, amikor megszületett a betlehemi istállóban. A terézvárosi és a pécsi liturgiák ezért az ajándékozás ünnepeként folytatódtak.
A jelen lévő szegények, köztük sok hajléktalan és néhány menekült család, személyesen vehették át a névre szólóan összeállított ajándékcsomagot, meleg ételt. Ez utóbbit ismét a Kapuvári Ízvadászok főzték a helyszínen, hogy friss és meleg legyen – ők nemcsak kiváló szakácsok, hanem nagyszerű barátok is.
A menü sült csirkemellfilé volt gombás mártással, rizzsel, a desszert pedig gyümölcs és a Kemenes Cukrászda bejglije.
Az ajándékcsomagokba egyebek közt termosz, zsebrádió, toalettszerek, ruhanemű, pokróc került. Csupa új holmi. Hisz ki az közülünk, aki a karácsonyfa alá használt holmit tenne a szeretteinek?
„Kétezer évvel ezelőtt Isten Fia önként lépett be a mi világunkba, hogy (…) megváltson minket… azóta soha, semmilyen körülmények között nem vonta vissza jelenlétét. Karácsony ünnepén Isten köztünk való jelenlétére és tetteire emlékezünk. (…) Ő akkor sem felejt el minket, amikor mi megfeledkezünk róla” – folytatta a nuncius. Gondolatai mintegy megelőlegezték a választ arra, amit Szőke Péter, a Sant’Egidio budapesti felelőse a szentmise végén mondott ennek a vendégségnek az értelméről: Hányan vannak, akiket az emberek, a társadalom elfelejt! Nekik a karácsony gyakran a magány fájdalmát fokozza. Ebbe nem törődhetünk bele.
A karácsony annak az ünnepe, hogy továbbadjuk az örömhírt: gyermek született, van jövő számodra!
Van jövőd akkor is, ha az utcán élsz; van jövőd akkor is, ha háború elől menekültél, és a jómódú Európa szögesdróttal fogad; van jövőd, ha idősotthonba zárva élsz, szeretetteidtől, kedves tárgyaidtól távol, a járvány idején még látogatóktól is megfosztva…
Az apostoli nuncius is arra buzdított, hogy a minket körülvevő szenvedő világot próbáljuk megváltoztatni, jobbá tenni. (Szavai különös összhangban voltak Avilai Nagy Szent Teréz intelmével, aki azt mondta, hogy Krisztusnak nincs más teste, lába, keze, szeme ezen a világon, mint a miénk; így általunk tud és akar irgalommal szétnézni, jót tenni és áldást osztani a világban.)
Az első lépés, hogy ne feledkezzünk meg róla, aki „akkor sem felejt el minket, amikor mi nem ismerjük fel köztünk való jelenlétét. Ez az igazi barátság jele részéről számukra.” Ezt a barátságot igyekszik a közösség továbbadni az elfeledetteknek karácsony napjaiban.
Az emlékezet útjai már az ünnep előtti napokban kezdetüket vették. Így indultunk ajándékot vinni a tizenkét évvel ezelőtti romagyilkosság-sorozatban kettős tragédiát elszenvedő tatárszentgyörgyi Csorba családhoz. Az ormánsági cigány faluba, Gilvánfára is ellátogattunk, hogy néhány nagyon rossz körülmények között élő baráti családnak vigyünk ajándékot és örömet.
Karácsony vigíliáján és napjaiban a közösség családjai adtak karácsonyi dalcsokorból álló szerenádokat idősek otthonaiban, a belső kert biztos távolából. Ajándékot is sikerült bejuttatni azoknak, akikhez a járvány előtt a fiatalok jártak, és a válaszul kapott SMS-ekből éppen ez az öröm és meghatottság sugárzott: lám, volt, aki nem feledkezett meg rólam! Irénke néni, aki Pécs külterületein egy barakkban él, vezetékes víz nélkül – míg a társainak még villanyuk sincs –, ezt mondta, mikor a közösségbeli barátaitól kapott egy ágyat: „Életem legszebb karácsonya ez!” Egy maronita keresztény édesanya, aki két itt tanuló lányával él Budapesten, megrendülten vallott: „Valaha Libanonban jó életünk volt, de az ország és vele mi is tönkrementünk. Minden karácsonykor én segítettem, adtam a templom szegényeinek. Most értem igazán, mit jelent ez, amikor a másik oldalon állok.”
Pécsett a ferenceseknél volt az ünnepi, az ajándékozást megelőző liturgia.
Monoron a közösség szegény barátai maguk kérték, hogy ebéd előtt megtartsuk a hagyományos karácsonyi imádságot, amely tavaly elmaradt, de most kellő óvintézkedésekkel lehetséges volt. Az ajándék ünnepre Kruchió László egzotikusan szép Fürge Páva bisztrójának feldíszített kerthelyiségében került sor. A süteményeket itt a Kemenes Cukrászda, a Fürge Páva Bisztró és az Elfogadás Sütöde ajánlotta fel adományként; a monorierdei Tanya Csárda pedig két fogással is kedveskedett a vendégeknek.
Akik nem tudtak eljönni az ünnepségre, azok mindhárom városban számíthattak arra, hogy elvisszük nekik a zártan dobozolt ételt és az ajándékokat. Közel négyszáz adag ünnepi ebéddel tudtunk kedveskedni a különböző helyszíneken.
„Bár nem ülhettünk le közösen ebédelni, mégis kézzelfoghatóvá vált a csoda: szegények és jómódban élők együtt ünnepeltek, és mindannyian gazdagabbak lettünk, mintha kicsit részesültünk volna a mennyei lakomából” – írta Thullner Zsuzsa a monori ünnepről.
Mindez nem jöhetett volna létre a „szegények karácsonyi angyalai” és a több tucat önkéntes barátunk segítsége nélkül, akik adományt, szállítást, kétkezi segítséget, lényegében önmagukat adták oda már hetek óta az előkészületekre.
A karácsony a barátság ünnepe. De ennek a barátságnak a szerzője, forrása Jézus, a megtestesült Ige, aki „a világban volt, …de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,10–11) – idézte a nuncius a karácsonyi evangéliumi szakaszt.
„Hűséges volt saját népéhez akkor is, amikor az elutasította őt...
Az Ő szeretete magába foglal minket és az egész világot még akkor is, amikor mi közömbösek vagyunk Urunk iránt, vagy nem veszünk róla tudomást. Az Ő szeretete erősebb, mint a mi bűneink.”
Az érsek arra is emlékeztetett, hogy Krisztus „mindig előnyben részesítette a szükséget szenvedőket, a szegényeket, az alázatosakat”, és „arra hív, hogy kövessük Őt” ebben.
Sokszor azonban elégtelennek érezzük magunkat ehhez, elbátortalanodunk a temérdek szenvedés, tennivaló láttán. Csodatévő erővel aligha rendelkezünk – hallottuk a prédikációban –, de a „Szentlélek leleményes módon segít bennünket, hogy úgy tudjunk cselekedni, ahogy Krisztus cselekedett (…) bátorságot ad, hogy merjünk találkozni (…) különösen azokkal, akiknek szükségük van arra, hogy egy megértő és kedves emberrel beszélgethessenek”. Segít az Eucharisztia is, Krisztus valóságos jelenléte bennünk, amely „olyan emberekké alakít, akik szeretik azokat, akikre Krisztus különleges figyelmet fordított, nevezetesen a szegényeket, a kitaszítottakat, a hajléktalanokat, a rászorulókat”.
Michael August Blume apostoli nuncius ezzel a buzdítással fejezte be szentbeszédét: „A Szentlélek ajándéka, amelyet a Sant’Egidio kapott, nem más, mint a közösség hivatása, a szükségletek felismerésének érzéke, valamint a bátorság és bölcsesség, hogy a bennünk élő Krisztust felismerve cselekedjünk. Ez igazán egyszerű.
A Szentlélek mindig készen áll arra, hogy utat mutasson nekünk.”
