In memoriam Tarapcsik Sándor
Képgaléria
Tarapcsik Sándor Gyémánt-díjas könyvkötőmester Kecskeméten született 1948. augusztus 31-én. Az apai örökséget folytatva szintén könyvkötőnek tanult, az egyik legszigorúbb mestere épp az édesapja volt. Tanulmányait 1963 és 1966 között a Gáspár András Szakmunkásképző Iskolában, 1969 és 1973 között a Németh László Gimnáziumban, 1976 és 1978 között a Nyomdaipari Technikumban végezte. Könyvkötő mesterlevelét 1981-ben, szita- és tamponnyomó oklevelét 1987-ben szerezte. 1963-tól a Vegyes Ktsz-ben, majd annak jogutódjaiban dolgozott, sok éven át a részlegvezetői feladatokat is ellátta. 1991-től családi vállalkozásban folytatta mesterségét, nyugdíjba vonulásáig, 2011-ig a Tarapcsik Dinasztia Bt. cégvezetője volt. Mesterségét később sem hagyta abba, mindaddig, míg súlyos rákbetegsége ezt meg nem akadályozta, szinte minden napját a műhelyben kezdte. Országos ismertségét a II. János Pál pápának hófehér bőrbe kötött szakácskönyv hozta meg, de az ENSZ főtitkárának is készített díszdobozt. Munkáit mintegy 30 kiállításon láthatták az érdeklődők, cikkei szakmai folyóiratokban olvashatók. A Könyvkötők Országos Ipartestülete tagja, a Kecskemét és Vidéke Ipartestület alelnöke volt. Az elmúlt évtizedek során számos elismerést kapott: Szakma ifjú mestere (1978), Kiváló dolgozó (4x), Aranykoszorús mester (2003), Szilády Károly-díj (2005), Kecskemét Város Életmű Díja (2007), Kanadai iparosok aranyjelvénye (2008), IPOSZ Díj (2008), Év Kecskeméti Mestere Díj (2011), Az év kézművese (2013), dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek életműdíja (2013), Gyémánt-díjas kézműves kompaktor (2014), Magyar Kézművességért Díj arany fokozata (2017).
Néhány hónappal ezelőtt nagy szeretettel invitálta barátait, ismerőseit a Hírös Város Turisztikai Központba, 2021. december elsején az elmúlt naptári év utolsó Hírös kecskemétiek pódiumbeszélgetésének egyik vendége ugyanis ő volt.
2018 februárjában, egyik utolsó interjújában így összegezte életét: „Az elmúlt évek során számos elismerést kaptam. Nem magas állami kitüntetéseket – ezekre sosem vágytam, hiszen „kis” ember vagyok –, hanem szakmaiakat. Számomra ugyanis mindig az volt a döntő, hogy a szakmámban kapjak megbecsülést. A mesterlevéltől az életműdíjig valamennyinek nagyon örültem. Egy hosszúkás kis szekrényben őrzöm ezeket, és a fiatal koromban kapott Kiváló Dolgozó kitüntetésekre épp úgy büszke vagyok, mint a három éve kapott Gyémánt-díjra, mert úgy gondolom, nem az számít, hogy van-e rajta csillag vagy valami más jelkép, ez lényegtelen, a fontos az, hogy mindezeket a munkáimmal érdemeltem ki! Sosem dőltem hátra, akartam a jobbat, a szebbet, az újat, és a célom az volt, hogy örömöt szerezzek másoknak, hogy amikor kilépnek a műhelyem ajtaján, akkor elégedetten távozzanak. A legnagyobb elismerést ugyanis nekem az jelenti, amikor látom az elkészült szakdolgozat átvételekor a diákok arcán a felszabadult örömöt, vagy a felújított, átkötött öreg családi Bibliájába belelapozó idős néni mosolyát.”
