BÁBEL érsek gondolatai: Szent Kereszt felmagasztalása ünnepén
Emberi létünk legsúlyosabb kérdése: miért van szenvedés, miért halunk meg? Évezredek múltak el, az ember öntudatra ébredésétől kezdve keresték a választ, de még az üdvösségtörténet első részében, az Ószövetségben is inkább csak a kérdések voltak az erőteljesebbek, mint a válaszok. A béketűrő és szenvedő Jób végül is Istentől visszakapott mindent a földi javakból. Gyakran azt tapasztaljuk, hogy a szenvedő emberek mindig kárvallottjai az életnek és a történelemnek. ....
.... Nem kárpótolja őket ez a világ. Jézus nem szóval, hanem szenvedésével, halálával adott erre választ, megmutatva, hogy nem nézi páholyból az ember küszködését, és a szenvedésnek, a halálnak is van értelme. Azóta a legszentebb jel számunkra kivégzésének az eszköze a kereszt, ami akkoron a legfájdalmasabb halált okozta. A föltámadása után a kereszt vele együtt megdicsőült.
Mai ünnepünk megtalálásának az emlékéhez kötődik. A keresztény hagyomány szerint Krisztus golgotai keresztjét ellenségei a földbe ásták, a vele együtt megfeszített két lator keresztjével együtt. Később ugyanezen a helyen Hadrianus császár a pogány istennőnek Aphroditének emelt templomot, hogy ezáltal eltörölje Krisztus halálának és föltámadásának az emlékét. Ám az időközben milliókká sokasodó keresztények továbbra is tiszteletben tartották a kereszt jelét, amiről a katakombákban talált ábrázolások és más őskeresztény jelek tanúskodnak. Ugyancsak őskeresztény szokás volt a kereszt jelével való megpecsételés is, amire a Jelenések Könyvében már találunk utalást és annak továbbfejlesztett formája lett a kereszt jelével való megáldás és a keresztvetés.
A keresztényeknek ez a hűséges kitartása a kereszt jeléhez nem volt hiábavaló. Döntő fordulatot hozott az egyház történetében és a kereszt pályafutásában az az esemény is, amikor 312-ben a még pogány Konstantinus társuralkodó a hagyomány szerint megpillantotta a kereszt égi jelét alatta egy felirattal: In hoc signo vinces! E jelben győzni fogsz! Ezután megsemmisítő győzelmet aratott Maxentius fölött, majd pedig rá egy esztendőre a Milánói Ediktumban megadta az egyház szabadságát a három évszázados vallásüldözés után. A kereszt most már hivatalosan is megkezdhette történelmi diadalútját.
A következő fontos állomása volt ennek az útnak Krisztus golgotai keresztjének a megtalálása. A hagyomány szerint Heléna Konstantin anyja 326-ban Jeruzsálembe ment a föltámadás templomának alapkőletételére. Amikor leromboltatta Aphrodité templomát annak fundamentumában találták három keresztet. Miután csodatétel révén bizonyossá vált, hogy melyik közülük Krisztusé, Makárius jeruzsálemi püspök 335. szeptember 14-én a Szent kereszt templom felszentelésének a másnapján magasra emelte a keresztet, hogy az egybegyűlt tömeg mindenhonnan láthassa. A hívők leborultak Krisztus keresztje előtt, ezt kiáltották: Kyrie Eleison „Uram irgalmazz!”. Ez volt a szent kereszt első felmagasztalása. Ez az emlékünnep később összevegyült egy másik esemény emlékével, amikor 614-ben a perzsák elrabolták a keresztet. Héraklész bizánci császár 628-ban győzelmes hadjárat során visszaszerezte Perzsiából és visszavitte Jeruzsálembe. Ekkor Zakariás jeruzsálemi pátriárka ismét, mint három évszázaddal korábbi jeruzsálemi elődje felemelte Krisztus keresztfáját, ez jelentette a kereszt második felmagasztalását. Akkor szerzett tropár ünnepi ének: „Üdvözítsd Uram a te népedet és áldd meg a te örökségedet… Kereszted által védelmezd a te népedet”. Később több ünnepet és a hét péntekjét a kereszt tiszteletére szentelték. A VII. századtól kivételes tiszteletet tanúsított az egyház a kereszt iránt, és nagyon boldog volt az a közösség, melynek kincstárában a keresztnek a legparányibb szilánkját is őrizhették. Általában kereszt alakú ereklyetartó belsejében. A kereszt a legfőbb és a legszentebb szimbóluma lett Krisztus népe számára. Felkerült a templomok oltárára, a tornyok tetejére, liturgikus öltözetekre, edényekre, a keresztény családi otthonok falára. Majd pedig a keresztény országokban az utak mentén állították fel Krisztus halállal aratott győzelmének a jelét. A sírokra is ilyen meggondolásból helyeztek keresztet. Akik ebben a kultúrában nevelődtek azoknak megszokottá vált, de ahogy Szent Pál korában, úgy ma is sokaknak zavaró látvány a kereszt, s amire az utal. A Korinthusiaknak ezért azt írta: „mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak botrány a pogányoknak pedig oktalanság, de a meghívottaknak, akár zsidók akár görögök Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége” (1Kor 1,2-24).
Világunk nem akar tudni a keresztről, az újkori ateizmusnak legfőbb érve volt Isten ellen az ártatlanok szenvedése. Azt pedig tapasztaljuk, hogy a szenvedő embert leírják. Voltak, akik az újkorban csak azért is elgondolással Isten nélkül akartak hősnek mutatkozni a szenvedésben. Albert Camus „Sziszifosz mítosza” című műve ennek irodalmi lenyomata, de ez csak színházi varázslat, a valóság más. A hősöket ábrázoló Hemingway végül is öngyilkos lett. A hívő érti meg a keresztet, nagy alázattal és sokszor csak utólag. Számukra Jézus Krisztus teszi mássá. Mert azt imádkozzuk a Hiszekegyben: „értünk emberekért … keresztre feszítették”. „A Sátán nem szenvedett érettünk” mondja Bernanos. Mi nem keressük, de ha kikerülhetetlen vállaljuk a keresztet. A mai Európa nem akar Krisztus keresztjéről tudni. Keresztény múltú országokban nagy viták folynak arról, hogy középületekben, iskolákban ott lehet –e a kereszt, mint jelkép. Nálunk már viták sincsenek erről. Azt kell viszont meglátnunk, hogy amikor a kereszt jelét felemelte Európa népe akkor Európa születőben volt és később kivirágzott. Ma a nyugati kultúra alkonyát érjük meg a hitehagyásnak szomorú történetét követi a nemzetnek, hazának, családnak a széthullása, és az egyéni önzés martalékává válása. Fogyasztói társadalom hedonista kultúrája mindent a test kényeztetésére összpontosít a test és a lélek örök küzdelmében, ma a test az abszolút győztes. Az öregedő kontinens öregedő népei egyetlen nagy wellness központtá szeretnék alakítani világunkat, ahol az örök ifjúság illúziójában szinten minden testrészüket szeretnék kicseréltetni. A mai ember legfőbb célja a jó testi közérzet. Az orvosi beavatkozás, a kozmetikumok csak néhány évre tudják lassítani vagy feledtetni az elkerülhetetlen tényt, hogy öregszünk és végül meghalunk. Könnyű belátni, hogy ez zsákutca mindenki számára. Jézus arra tanít, hogy életünk előbb utóbb feltartóztathatatlanul elfolyik. Az elvetett búzamag példájára életünket fel kell áldozni, hogy megnyerjük azt. (Jn 12-24) S ennek a kereszt beszédes jele.
Egy főpásztori utamról hazafelé jövőben a bérmáláson kapott csokor virágot az első olyan útszéli kereszthez akartam letenni, amely előtt nincs virág. Örömmel nyugtáztam - igaz bár nyári idő volt - de mindenütt találtam virágot. Ameddig vannak még olyanok, akik a keresztet így is tisztelik nincs minden veszve. Ha a keresztet tisztelők azon a helyen, amelyre a Gondviselés állította őket - így a Keresztény Demokrata Néppárt tagjai is – hasonló lelkülettel végzik munkájukat, vállalják szenvedéseiket, akkor Krisztus keresztjének jelében győzni fognak. Nehézségeinkben kilátástalannak tűnő küzdelmeinkben imádkozzuk keresztény eleink fohászát: „Ave crux spes unica.” – Üdvözlégy Szent Kereszt egyetlen reményünk.
