Szegények szolgálatában
Képgaléria
Lélekemelő este volt. Kecskeméten, a Barátok temploma kertjében gyűltek össze II. János Pál tisztelői, hogy a Szentatya 2005. április 2-án bekövetkezett halálának bejelentésekor együtt emlékezzenek rá. Őszinte tiszteletet mutató elcsendesedés volt ez. Többen úgy érezték, hogy tovább kell gondolni az ő szellemiségét, azt az üzenetet, hogy ne „csak” szobor állításával méltassák nagyságát, hanem próbáljanak az általa oly szeretettel pártfogolt szegényeknek adni valamit.
Farkas P. József akkoriban a helyi hetilap főszerkesztő-ügyvezetője volt, s az általa alapított Porta Egyesülettel kisebb-nagyobb kezdeményezéseket vállalt az egyházi műemlékek felújítása terén, élére állt a templomépítéseknek is. Természetes volt számára, hogy a XX. század egyik legkarizmatikusabb egyházfője, a lengyel származású Karol Wojtyła – aki kétszer járt Magyarországon – emlékét is méltó módon kell(ene) őrizni. „Valami nagyot kellene alkotni!” – ezzel búcsúzott el barátaitól a megemlékezés éjszakáján, és attól kezdve más nem is járt az eszében.
Kecskemétnek mindig is megvolt az a szellemisége, amelybe kiválóan illeszkedhet a II. János Pál pápa emlékét ápoló kezdeményezés, történjék az bármilyen formában. Abban az időben egyre nagyobb figyelmet kaptak a civil szervezetek, a civil kezdeményezések, így a katolikus egyház mellett az önkormányzat is érdeklődést mutatott a város szívében, az Egressy utcában üresen álló, kalandos sorsú, régi polgárház okos hasznosítására, ahol régen egy tragikus sorsú zsidó család lakott, legutoljára pedig családsegítő központ működött, de innen el kellett költözniük az épület leromlott állapota miatt.
A civilek számára óriási vállalásnak tűnt a felújítás, egyáltalán a nonprofit intézmény alapítása, de mindenki elszántnak mutatkozott. Már 2005-ben kitárták a Wojtyła Ház kapuját a rászorultak előtt, s hamarosan megkapták az engedélyt a népkonyha üzemeltetésére is, de a központ teljesen megszépült állapotában csak 2009. május 24-én nyílt meg ünnepélyesen. Azóta az év minden napján meleg ételt osztanak a hozzájuk betérőknek.
Figyelmünk elsősorban a csendes szegények felé irányult. Azon szenvedők, a nélkülözést beletörődve viselő szegények felé, akik rejtegetik hiányukat, személyüket, sorsukat,
ugyanakkor drámai napokat élnek át, mert vagy a gyógyszerről, vagy az ételről kell lemondaniuk életük válságos időszakában. Senki másra nem számíthatnak. Valójában a kezdet kezdetén nem is tudtam, mi az a szegényház. De az élet, a sors és a hit addig-addig nevelt, amíg elfogadtam, hogy én igazából egy szeretetháznak vagyok a vezetője – nyilatkozza őszintén Farkas P. József, a Karol Wojtyła Barátság Központ alapító igazgatója.
Azt is hozzáteszi: mintha II. János Pál végrendelete válna valóra, melyben azt kérte, hogy emléke az evangéliumi gondolatok jegyében éljen tovább, vagyis az elesettek segítésében. Azonban nemcsak ezért kell minden nappal elszámolnia a Barátság Központnak, hanem azért is, mert a névválasztásuk elkötelezettség, egyfajta sors is.
Itt az ételosztáson, a szociális rászorultak megsegítésén kívül gondot fordítanak arra, hogy „szellemi táplálékot” is kapjanak az oda betérők.
Előadások, kiállítások, megemlékezések, közös ünneplések, kirándulások, önkéntes munkák
– hosszú lenne mindent felsorolni. Szomorú hagyománnyá vált a közösségben, hogy a hozzátartozók nélkül meghalt emberek hamvait a végső tisztelet megadásával ők helyezik el a kecskeméti köztemetőben. Az ilyen szociális temetéseken eddig csak egyetlen egyszer voltak ott az elhunyt barátai, ami önmagában is elgondolkodtató.
Tizenegy órától felpezsdül az élet a Wojtyła Házban. Közeleg az ebédosztás ideje. Néhányan a kezdetektől járnak ide, de mindig vannak újak is, akik igénybe veszik a támogatásokat. A hatvanöt esztendős Vostyár Ferencné Etelka több mint tíz éve tartozik a közösséghez.
Ez a második otthonom. El sem tudom képzelni, mi lett volna velem, ha nincs ez a lehetőség – sóhajt az asszony. – Ennivalót, ruhát és tűzifát kapok, sőt még egy kályhával is megleptek. Ha nem érezném itt jól magam, nem jönnék, hanem csavarognék, mint a többi hontalan. Nem szégyellem, hogy szegény vagyok. Nem volt ez mindig így, még a múlt rendszerben tíz évet lehúztam a baromfi-feldolgozónál. Aztán sokáig az anyósom mellett dolgoztam, de mint utólag kiderült, nem fizetett utánam járulékot. Rajtam töltötte ki a bosszúját, hogy a fia cigánylányt vett feleségül. Ám semmi sem tart örökké, az uram lelépett egy fiatalabb nővel. Nekem másodjára sem jött össze, pedig azt hittem, jobb lesz. Három gyereket neveltem fel, van már tizenhárom unokám és három dédunokám.
Etelka sosem ijedt meg a munkától. Amikor az épületben átalakítások voltak, akkor is segített, de bármilyen dolog adódik, szívesen elvégzi. Leginkább takarít vagy a kertet gondozza.
Szereti az itteni közösséget. Még a névnapokat és a születésnapokat is megtartják,
ilyenkor zenekar szokott játszani. A múltkor errefelé jártában egyik ismerőse felfigyelt az utcára kiszűrődő muzsikaszóra, s amikor legközelebb találkoztak, csodálkozva megjegyezte: „Hát ott még élő zenekar is van?”
A Wojtyła Ház fenntartóinak és rászorultjainak együttműködése a kölcsönös tiszteleten, megbecsülésen és bizalmon alapul, együttesen alkotnak egységes és megbonthatatlan szeretetközösséget. Minden kezdeményezésükben jelen van a szent tűz, ami ugyan számukra megfejthetetlen, de minden kétséget kizáróan működik. Kapcsolatukat nem az értelem, hanem a szív határozza meg, ettől válik oly bensőségessé a viszonyuk.
Önmagában már az is fantasztikus teljesítmény, hogy a népkonyhán az év minden napján szolgálnak meleg étellel. Hónapokra előre lehet tudni, hogy kik a támogatók. Van olyan cég, amelyik havonta négy alkalommal finanszírozza az ebédeltetést, mások „csak” alapanyagot hoznak a konyhára és abból főznek aznapra valamilyen finomságot helyben, de akadnak patrónusok, akik a bevásárlástól kezdve az elkészítésen át a kiosztásig minden fázisból kiveszik a részüket. A logisztikai munka Kolláth Andrea igazgatóhelyettes vállára nehezedik, aki 2009-ben csatlakozott a csapathoz. Teherbírása és lelkesedése bámulatos.
Kezdetben még fejenként ötszáz forint felett volt az állami támogatás, amiből meg tudtuk venni a négyszáz forintba kerülő porciókat.
Amikor pedig 2010-ben az állami költségvetési törvény 40 százalékkal megkurtította a szociális intézmények normatív támogatását, kényszerhelyzetbe kerültünk, új utakat kellett keresnünk
– magyarázza Andrea. – Csak külső segítségre számíthattunk. Ekkor kezdtem el kiépíteni azt az ebédtámogatói rendszert, ami mára tökéletesen működik. Persze a sikeres kapcsolatokért meg kellett küzdeni, hiszen olyanok is akadtak, akiknek kedvezőtlen tapasztalataik voltak az adományozás terén. Nekik felajánlottam, jöjjenek el közénk, győződjenek meg személyesen arról, hogy jó helyre kerül-e a támogatásuk, sőt maguk is vegyenek részt az ebédosztásban. Mivel a partneri kapcsolat tiszta és átlátható, a jótékonykodás elfogadott és példaértékű, egyre többen kopogtatnak be hozzánk.
Nehéz misszió ez? – kérdezem. – Nem mindig könnyű. Nekem sokat jelent a szegények felkarolása, a segítségnyújtás. Boldoggá tesz, hogy láthatom az örömüket. Mindig mindent megköszönnek. Sosem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor egyik télen több mint tíz mázsa tűzifát osztottunk szét közöttük, támogatóink jóvoltából pedig kályhát is tudtunk adni hozzá. Könnyes szemek, hálás tekintetek, rengeteg ölelés: nem csoda, hogy ilyenkor én is elérzékenyülök.
Szabó Antal a vállalkozói kör legrégebbi támogatói közé tartozik, annak idején az épület renoválásához festékanyaggal járult hozzá, mindazonáltal az is fontos számára, hogy minden hónapban személyesen találkozzon a gondozottakkal. Ilyenkor nemcsak meleg ebédet hoz nekik, hanem lelki táplálékkal is szeretné ellátni őket. Mottóját János evangéliumából választotta: „Munkálkodjatok ne az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, a mely megmarad az örök életre.” Meg kell találni a kettő közötti harmóniát.
Senki számára nem lehet kötelezővé tenni, hogy lelki kérdésekkel foglalkozzon, vagy csak akkor kapjon ebédet, ha meghallgatja az általam elmondottakat. Ez csak önkéntes alapon működik – szögezi le Szabó úr, a bócsai Poli-Farbe Vegyipari Kft. alapítója. – Az Isten és az emberek szemében a legfontosabb alapelv a lelkiismeret szabadsága. Kezdetben tíz-tizenöten jöttek, mára megduplázódott az érdeklődők száma.
Ebéd előtt fél órát töltünk együtt, ilyenkor arról beszélgetünk, ami foglalkoztatja őket, vagy egy bizonyos kérdést járunk körül.
Számomra az emberi intelligencia alapvető része, hogy képes legyen valaki kapcsolatot teremteni az egyszerűbb emberekkel is. Pál apostol mondása: „Mindeneknek mindenné lettem!” Ez emberileg lehetetlen, de Istennél lehetséges, hogy a társadalom korlátait a jó szándék vezetésével le lehet győzni. A megszerzett tudást, köztük a Szentírás korlátozott mértékű ismeretét, az abból fakadó teológiai tapasztalatokat bűn lenne nem továbbadni. A Wojtyła Ház példáján keresztül is látom,
mintha kezdene kialakulni az a réteg, amelyik nemcsak karácsonykor vagy húsvétkor, hanem az év minden napján fontosnak tartja mások megsegítését.
A kecskeméti Karol Wojtyła Barátság Központban szinte a szemünk előtt zajlik a példaértékű missziós tevékenység, és csodával felérő történeteket is hallunk. Farkas P. József alapító igazgató 2012 novemberében súlyos agyvérzésen esett át, állapota sokáig kritikus volt, intenzív osztályon ápolták, de túlélte a traumát. Felépülése majd egy évig tartott, 2013 októberében tért vissza az intézmény élére.
Ahol valaha is munkálkodtam, Dunavecsétől Izsákon át Kecskemétig, nagyon sok közösség kívánta a jobbulásomat, de még az országhatáron túlról is sok aggódó és biztató üzenet érkezett – emlékezik vissza élete legnehezebb időszakára a ház vezetője. – A legnagyobb meglepetés azonban az volt,
amikor magamhoz tértem, épp akkor érkezett meg hozzám Ferenc pápa írásos üdvözlete és áldása. Azóta mindent másként szemlélek.
Mint a legtöbbünknek, nekem is volt egy harcos korszakom, majd lassan megbékéltem a világgal. A másik oldalról láttam az életet, és így erősebben és visszavonhatatlanul látszott a lényeg. A dolgaink nagy részéről azt hisszük, hogy lényeges, holott nagyon távol van a valódi lényegtől.
Arra a helyre „parancsolták vissza”, ahol nehéz sorsú emberek kapnak figyelmet. Közéjük tartozik az apró termetű, hetvenéves Farkas Kálmánné, akit mindenki Anna mamának szólít. A halk szavú, szorgalmas asszony első útja sokáig minden reggel a barátság központba vezetett. Mostanában ritkábban látni. Korábban így mesélt az életéről:
Nincs otthonom, több mint húsz éve hajléktalan vagyok. Egy városszéli, lepusztult barakkban húzom meg magam, velem lakik a lányom és a vejem is. Ha kell, főzni is tudunk. Régen volt egy kis házunk, de amikor meghalt a férjem, a fiam a tudtom nélkül eladta, én meg utcára kerültem. Télen leterítettem a hóra egy kartonpapírt, s rongyokkal takaróztam. Bele is betegedtem. Nekem egy pici szoba-konyha is elég lenne, de az önkormányzat mindig azzal utasít el, hogy úgyse tudnám fizetni a lakbért. Valóban kevés a nyugdíjam, szégyellem megmondani, mennyi. Hiába dolgoztam tisztességesen: tíz évet lehúztam a baromfi-feldolgozónál, tízet a vasgyárban – ott lettem asztmás –, tizenkettőt a borforgalminál, négyet meg a kórházban. Most meg itt vagyok. Ide jutottam. Úgy érzem, itt mindenki szeret, és én sem bántok senkit sem. Ha nem lenne ez a szegényház, akkor az életemnek sem volna értelme.
