Az első keresztény államról – Találkozás Kovács Bálint armenológussal
Képgaléria
– Hogyan kezdődött az örmény kultúra iránti érdeklődése?
– Egy szerencsés véletlennek köszönhető, hogy az örmény kultúra felé fordult a figyelmem. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem szakos hallgatója voltam. Erdéllyel szerettem volna foglalkozni, de a magyar nyelvjárások és a névtan is érdekelt. 2002-ben megpályáztam egy ösztöndíjat a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemre, és el is nyertem. Az egyik oktatómnak, Őze Sándor tanár úrnak említettem, hogy két és fél hónapig távol leszek, mert Gyergyó-Güdücön ragadványneveket fogok gyűjteni. Megkért arra, hogy akkor nézzek már utána az erzsébetvárosi örményeknek. Éppen kiállítást szervezett a Károlyi-palotában Örményország kincsei – Titkok az Ararátról címmel, amelynek az anyaga Jerevánból, az Örmény Történeti Múzeumból érkezett. Úgy gondolta, ha találok valami érdekeset az erzsébetvárosi örményekről, bekerülhet a tárlókba.
– És talált érdekességet?
– Autóstoppal mentem Kolozsvárról a Szászföld északi peremén fekvő Erzsébetvárosra. A 18. században szabad királyi város volt, az örmények ugyanis Mária Teréziától privilégiumokat kaptak, mára azonban inkább a munkanélküliség a meghatározó a településen. Amikor beléptem a templomba, meglepett, hogy még az oltárképen is Mária Terézia látható (hivatalosan persze Szent Erzsébet). A helyi papnak elmondtam a látogatásom célját. Kiderült, hogy nemcsak levéltár, hanem még könyvtár is van itt, ami éppen a templomból nyílik. Maris néni viszont, aki a kulcsokat őrizte, azt mondta nekem: „Szép fiam, nem úgy van ám az, még az érsek urat se engedem be oda.” Ígértem Maris néninek orvosságot – amit neki nehézségbe került beszereznie –, mindent, ami csak kellett neki. Erre megenyhült, szólt Janikának, az unokaöccsének, aki magyarul már csak egy-két szót tudott. A férfi megjelent egy hatalmas kulccsal, nagy nehezen kinyitotta vele a vasajtón lévő fifikás, mintegy kétszázötven éves lakatot. Egy csigalépcsőn kellett felmennünk, ami tele volt pókhálóval, madarak és denevérek maradványaival. A könyvtárnak nem volt katalógusa, nem is tudták, milyen kincseket őriznek ott. Olyan kéziratokat és könyveket is találtam, amilyeneket soha azelőtt nem láttam még, érdekes ábécével írták: csak feltételeztem, hogy örmény írás lehet. Janika nem engedett fényképezni, és húsz perc után kitessékelt.
Hazatérve Őze tanár úrnak beszámoltam arról, hogy találtam egy könyvtárat, de se katalógus, se fénykép… Visszaküldött, hogy készítsem el a katalógust. A nagyjából kétezer kötetes könyvtárban az örmény nyelvű könyveken kívül volt olasz, francia, latin nyelvű is, köztük Ciceró 16. századi kiadása, sőt Pázmány Péter magyar nyelvű műveiből 17–18. századi példányok. Éreztem, hogy ezt a könyvtárat – mint erdélyi kulturális örökséget – meg kell menteni, és ennek az útja egyedül a tudományos katalogizálás lehet. Egy idő után már tudtam, ha ezt a témát kutatom, örményül is meg kell tanulnom. Krajcsir Piroska volt az első nyelvtanárom. Lelkes voltam nagyon, egyfajta tudományos missziónak tartottam, hogy az erdélyi örmény kultúrával foglalkozhatok.
– Hogyan kezdett neki a kutatásnak?
– Mivel az örmények kereskedő nép, kutatóközpontjaik vannak Amerikától Jerevánig, a Vatikánban pedig nagyon alapos levéltári anyag található az erdélyi örmények 17. századi katolizálásáról. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy az erdélyi kutatások után jó egy évvel ösztöndíjat kaptam a vatikáni missziós levéltárba. Hatalmas élményt jelentett, és eredményes kutatómunkához vezetett, amit a Hitterjesztési Kongregáció levéltárában az erdélyi örményekről találtam.
– Hogyan folytatódott a pályája?
– Halléban, a német katolikus püspöki kar ösztöndíjasaként a doktori értekezésemet írtam 2007-ben, amikor beszélgetésre hívtak a lipcsei GWZO intézetbe [Leibniz-Institut für Geschichte und Kultur des östlichen Europa], egy olyan kutatóintézetbe, amely Közép- és Kelet-Európa művészettörténetével, történettudományával és irodalomtudományával foglalkozik. Amikor az intézetvezető-helyettessel, Stefan Troebst professzorral leültünk beszélgetni, még nem tudtam, hogy tudományos munkatársat keres. Csak a találkozó végén mondta, hogy szeretne megpályázni egy hosszabb távú kutatási projektet, amelyet, ha jóváhagynak, akkor van egy tudományos munkatársi állásom a Lipcsei Egyetemen. Ez abban az évben történt, amikor a Pázmányon éppen lejárt a doktori ösztöndíjam. 2008 szeptemberében kezdődött a munkaviszonyom a Lipcsei Egyetemen, kétéves szerződést kötöttünk. Többen figyelmeztettek: vigyázz, mert aki három évre megy, az harminc évig marad. Tizenhatodik éve dolgozom ott... Az intézet keretein belül az örmény kutatásaim kiszélesedtek Közép- és Kelet-Európa egész területére.
– A lipcsei GWZO intézet örményekről szóló könyvsorozatának a szerkesztője. Mi ennek a tudományos sorozatnak a jelentősége?
– Ennek az angol–német nyelvű könyvsorozatnak magyarul Örmények Kelet- és Közép-Európában a címe; az egyik legnevesebb német tudományos kiadó, a Böhlau Verlag jelenteti meg. Az intézeti akkreditációs értékelésekben ezt a könyvsorozatot az intézmény egyedülállósági jegyeként nevezik meg, azaz biztosítja az intézet önálló specifikumát német és nemzetközi vonatkozásban is. Budapesten több tudományos rendezvényt szerveztünk a GWZO támogatásával, például 2013-ban a Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) együttműködésével, Távol az Araráttól – Örmény kultúra a Kárpát-medencében címmel; Pál Emesével voltam a kurátora. Szintén az intézettel közösen jöhetett létre az Isten lélegzete (2019) című, az örmény Bibliáról szóló kiállítás és a hozzá kapcsolódó kétnyelvű katalógus, valamint 2015-ben az örmény népirtás századik évfordulója alkalmából rendezett kiállítás is, amelynek az OSZK adott otthont.
– Az Örményország és Magyarország közötti kapcsolatok rendezésében is szerepe volt.
– Természetesen a szakmai kapcsolataimmal és tolmácsolással is igyekeztem segítséget nyújtani a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok helyreállításában. Az első látogatásunk még egyfajta zarándoklatként indult Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrral, ennek keretében találkoztunk Jerevánban az örmény államfővel, Armen Szargszjánnal és az ecsmiadzini katolikosszal.
– Mik a Pázmány-egyetem Armenológiai Tanszékének célkitűzései, kik a tanárai és a hallgatói?
– 2016-ban a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen megalakult az örmény tanszék. A nagykövet sokszor hangsúlyozta, ha nem lett volna ez a tanszék, nehezebben indultak volna újra a két ország közötti kapcsolatok: egyfajta kultúrdiplomácia jött létre, amely aztán hatással lett a politikára. Nem szerettünk volna egy hagyományos, filológiai irányultságú tanszéket létrehozni, ahol magyar diákoknak tanítjuk meg az örmény nyelvet. A célunk inkább az volt, hogy globális tudományos keretbe illesszük az örmény tanulmányokat. Az örmény tanszék a Pázmány Történettudományi Intézetéhez tartozik. Van alapszak (BA), mesterszak (MA) és doktori képzés, ezekre magyar és külföldi diákok is járnak, mintegy ötvenen, az oktatás angolul folyik. Köszönettel tartozunk az Üldözött Keresztények Megsegítéséért Felelős Államtitkárságnak és a Hungary Helps Programnak a hallgatók ösztöndíjáért. Hivatalosan történelem szakos végzettséget adunk, örmény tanulmányok specializációval. Az örmény tanszéken oktat Anatolii Tokmantcev, aki vallástörténetből doktorált a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen (UCLA), illetve az örmény nyelvi lektor, Sousik Sousani. Emellett két kolléga, Karen Jallatyan örmény származású irodalomtörténész és Konrad Siekierski, a londoni King’s College-ban végzett vallásantropológus teljes állásban oktatnak és kutatnak a tanszékünkön egy német finanszírozású projekt keretében. Bácskay András ókortörténész kollégánk, ha papíron nem is, de gyakorlatilag teljes mértékben kiveszi a részét a tanszék munkájából. Doktori témavezetésekben a grazi, a lipcsei és a berlini egyetemről is segítenek kollégák mint külső témavezetők, megemlíteném közülük Hakob Matevosyant és Elke Hartmann professzor asszonyt.
– Hogyan indult az együttműködés a jereváni egyetemmel?
– 2015-ben ott jártam egy konferencián. Az Örmény Állami Pedagógiai Egyetem akkori rektora jól értett a politika nyelvén is. Amikor a helyi dékán közbenjárására előterjesztettem neki az együttműködésre vonatkozó szándékot, a rektor rám nézett: „Ugye tudja, hogy a két ország közötti kapcsolat egy hírhedt hiba miatt romlott meg, amit a magyarok követtek el?” Végül sikerült megfelelő érveket felhozni. Örményország mint az első keresztény állam számára fontos volt, hogy a Pázmány-egyetem jó kapcsolatokat ápol az Apostoli Szentszékkel, így végül 2016-ban létrejöhetett az együttműködés.
– Valóban létrehoznak Jerevánban egy magyar történeti tanszéket?
– Mindig szerettem volna, hogy a magyar kultúra láthatóvá váljon Jerevánban. A hetvenes években lefordították örményre az Egri csillagokat és A Tenkes kapitányát. A most aláírt megállapodással egy magyar központ – gyakorlatilag egy egyetemi tanszék – jöhet majd létre Jerevánban, ahol a magyar nyelv és kultúra oktatása mellett a kulturális és tudományos kapcsolatok ápolására, kiállítások szervezésére kerülhet sor. Bízom abban, hogy ez alkalmat kínál majd a Balassi-programmal való együttműködésre is.
– Beszéljünk kicsit az örményekről. Hol van ma örmény diaszpóra?
– A Kárpát-medencében vannak történeti örmény közösségek, ilyen Erzsébetváros, Szamosújvár, Csíkszépvíz, Gyergyószentmiklós. Egy legenda szerint a középkori Áni nevű királyi várost a szeldzsuk törökök és a mongolok lerombolták, ami kivándorlási hullámot indított el Kelet-Európa felé. A 19. században az örmények egységesen Ániból származónak vallották magukat, de valójában több irányból érkezhettek Kelet-Európába. Az örményeknek a kora újkorban Indiától a perzsiai Új-Dzsulfán, valamint Moszkván, Narván át Amszterdamig erősen szervezett kereskedőhálózatuk volt. A 19. század végi mészárlások és az 1915-es örmény népirtás után, amikor az Oszmán Birodalom a saját örmény állampolgárai ellen követett el genocídiumot, nagy számban vándoroltak az addig kialakult közösségekbe, így Erdélybe is. Sok árva került Franciaország és a felbomló cári Orosz Birodalom árvaházaiba is, ezekben az országokban mind a mai napig erősek az örmény közösségek. Ahogyan Amerikában is; például csak Los Angelesben ma közel másfél millió örmény él.
– Magyarországon hol élnek örmények?
– Hazánkban az Alkotmány is védi az örmény nemzetiséget, nemzetiségi önkormányzatokat alkothatnak. Budapest szinte valamennyi kerületében, Szegeden, Debrecenben, Pápán, Veszprémben, Pécsett, Győrben, Miskolcon vannak ilyen önkormányzatok. A Szegeden, Veszprémben és a budapesti Március 15. téren látható örmény kereszteskő – örményül khacskar – az örmény genocídiumra való emlékezésre hív.
– Többször vitt diákokat tanulmányi kirándulásra. Ezekre hogyan emlékszik vissza?
– 2013-ban, 2016-ban és 2019-ben is vittem magyarországi diákokat a Dél-Kaukázusba. Először fapados repülőgéppel utaztunk Katowicéből a grúziai Kutaisibe, mert még nem volt közvetlen járat Budapestről. Onnan autóbusszal utaztunk Jerevánba, ahol a diákok sok érdekességgel találkoztak, például hallhattak arról is, hogy magyar hadifoglyokkal építtették Jerevánban az operát és azt a hidat, amely közvetlenül a híres Ararat konyakgyár előtt található, csodálatos kilátással a bibliai Ararát hegycsúcsaira. Mindhárom alkalommal elmentünk az akkor még örmények által lakott Hegyi-Karabahba is, ahol a helyi, sztepanakerti egyetemen nagy örömmel fogadtak bennünket, és számos kora keresztény kolostort tekinthettünk meg a régióban. Sajnos ez már a múlt része: 2023. szeptember végén, mint tudjuk, Hegyi-Karabah örmény őslakosságát gyakorlatilag etnikai tisztogatás sújtotta, és a terület teljes őslakossága kénytelen volt elmenekülni.
– Kitüntetést kapott a jereváni egyetemtől, Pro Cultura Minoritatum Hungariae díjban is részesült. A jereváni egyetem februárban a díszdoktorává nevezte ki. Amikor érdeklődni kezdett az örmény kultúra iránt, valószínűleg egyáltalán nem gondolt ilyen elismerésekre.
– Úgy gondolom, ezeket a kitüntetéseket nem egyedül kaptam, hiszen az önálló kutatói tevékenység mellett csapatmunka is van mögöttük. A családom, a kollégáim, a diákjaim támogatásának köszönhetően tudom örömmel végezni a munkámat. Kétségtelenül meghatott a díszdoktori cím, amit két államfő jelenlétében vehettem át. Megtisztelő volt az is, amikor Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrtól megkaptam a kisebbségek tanulmányozásáért járó kitüntetést. De ez sem csak nekem szól, hanem a kollégáknak, a barátoknak, az erzsébetvárosi Maris néninek, a mindig mögöttem álló Őze Sándor tanár úrnak, azoknak az embereknek, akiknek a tanszék alapítását köszönhetem, vagy éppen azoknak, akik az ellenszelet biztosították.
