Az állatok borzasztó unalmas birodalma
Képgaléria
Két dolgot elöljáróban, mielőtt belevágnék a médiás résbe(na jó , in medias res..). Köszönöm Bodolay Gézának, hogy megengedte, hogy még ajtónyitás előtt letehessem a táskámat a harmadik sorba.(Ezzel sajnos véget is ért azon dolgok felsorolása, melyet az este folyamán Bodolay Gézának megköszönhetek.) A másik, hogy már az előző „kritikámnál” komoly gondot jelentett számomra ,hogy egyéniségemnél fogva nagyon hatása alá tudok kerülni egy műnek, és ez sajnos ellenkező előjellel is „így működik”. Nyilvánvaló, hogy egy kritika sosem lehet objektív, annak legfeljebb a hírműsorokat hazudják, de már az sem igaz. Hát még akkor egy színházi darabról írt vélemény…
Ezzel csak azt akarom mondani- tudom, hogy az én véleményemtől különbözők is vannak, és minden bizonnyal azoknak is legalább annyi létjogosultságuk van, mint az enyémnek, de most az a szerencsétlen helyzet áll fent, hogy én ülök az ENTER innenső oldalán, , s Ön, aki olvassa, a másikon.
Én pedig ma nagyon unatkoztam, Az állatok birodalma bemutatóján. Még az is jobb lenne, ha azt írhatnám, megbotránkoztam, felháborodtam, vagy valami hasonló. De nem. Első tíz perc után határozottan elkezdtem érezni, hogy zsibbad a lábam. Csodálkoztam, a Visky-darabnál ezt nem tapasztaltam… aztán viszketett a fejem, végül elgémberedett a derekam.
Az állatok birodalma a Színészekről szól…azt hiszem. A Színészek nagyon szenvednek, mert ki vannak szolgáltatva, külső-belső kényszereknek. Akarnak-e Borstörő lenni, ha már Vadmacska nem lehetnek, vagy lealjasodjanak reklámfilmig, avagy inkább mégis haljanak éhen? Na, ezt én úgy két-három percben tartom reálisnak elmondani és feltárni. Ehhez képest két órát kaptam a feelingből.
Két szálon fut a dolog, van egy szál, melyben, mint egy darab szereplői, mint állatok vannak jelen, és van egy szál, melyben, mint Színészek. Nem bonyolult. Nem is ragoznám nagyon. Kicsit megjelenik a groteszk-szokás szerint, egy steppelő marabú táncában, egy éneklő zsiráfban-aki énekelni nyilván nem tud, de ez Bodolay-darabban nemhogy hátrány, kifejezetten előny.
Mondják, a Bodolay-értő közönség érti a magasabb szellemiséget. Tapasztaltam. Az első gyöngyöző kacaj az első „Bazmeg”-nél bugyogott fel, de hálásan vette a közönség a másodikat is, mi több, mikor Makranczi Zalán földön fetrengett dühében, azt is rendkívül szellemesnek ítélték, s nem vetették meg a leesett köröm visszatételére irányuló utasítást sem, az is nagyon intellektuális volt, minden bizonnyal, akárcsak az, hogy a ketchupos flakon fel bírta nyitni a tetejét. És még ketchupot is köpött.
Az első felvonás még vonszolta magát, mert élt a reménység, hogy majd másodikra kiderül, mi is van. Erre a második felvonás első 15 perce arról szól, hogy van egy helyzet, ami feszültséggel teli, de nem tudjuk miért, ami egy ideig idegesít, utána untat. Nagyon untat. Mikor már hajlandó feltárni az író, mi is van, addigra már igazából nem is érdekel az egész, csak az, lesz-e a büfében vajon pezsgő.
Szünetben beszélgetve, próbáltunk puhatolózni, ki mit is gondol, annyira jutottunk, van itt egy színigazgató-váltás a darabban, lehet, hogy mostan nekünk át kéne hallani, cinkosan? Létezik, hogy a rendező most nem tesz mást, mint „eldalolja saját fájdalmát, s örömét”? De aztán ezt a verziót leszavaztuk,és már megint ott álltunk, hogy nem tudjuk. Balogh Erika a darab háromnegyedében krokodilként hörög- ez a szerepe. A végén meg felolvas. A kisördög ott pusmogott a fülembe: ugyan mennyiért hörög nekünk a művésznő? Nem túlzás ezt a színészt hörgésre pazarolni?
Makranczi Zalán játszik valamit, amikor úgy gondolja, oda a táskája, benne a telefonja, az élete: de az nekem nem az, amit én egy ilyen esetben reálisan el tudnék képzelni. Vannak iszonyú időrabló összjátékok, semmi további jelentőségük nincs… Fazakas Géza üvölt, ha kell, ha nem . Nem mondom, nagyon szép orgánummal üvölt, de feleslegesen, számtalan más eszköz is egy színész rendelkezésére áll .
Kérem szépen, szerintem az emberek kevéssé fogékonyak a színészek fájdalmaira, főleg ilyen formában ábrázolva. Ha esetleg az volt a cél, hogy a végére mi is szenvedjünk, akkor az sikerült. Ha úgy nehezebbet vacsorázom-disznótorosat például, lehet, hogy álmomban én is rendezek ilyet…de reggelre azért jobban szoktam lenni.
A színészek persze nem tehetnek semmiről. Voltaképp nem lehetett tudni, mit játszanak, van-e egyáltalán valamiféle jellemük,amihez tartják magukat…vagy csak egyszerűen toastkenyérré átlényegült antilop, aztán annyi.
Nem maradhatott el a levetkőzés sem,ha jól emlékszem Sorbán Csaba hátsó fertálya volt a legtökéletesebben látható,nyilván a darab szempontjából jelentősége volt az ő fenekének-habár én akkor már úgy voltam- semminek sincs jelentősége. Volt aktus-imitálás is, ez már olyan menetrendszerűen várható volt, tán reklamálunk is, ha elmarad….
Egy humbug-darabot láttam, én azt hiszem… Egy olyat, melyről azt mondja M. Zalán a darab során, „senki se értette, de mindenki attól félt, hogy értenie kellene,és ezért úgy csinált, mintha értené”. Én nem csinálok úgy, mert nem szokásom hazudozni.. Azon az iszonyú vékonyka tartalmi részen kívül, amit a „színészlét” vitt a darabba, ebben nem sok minden volt.
A végén a Krokodil szerepét játszó Balogh Erika és a zsiráf- Kéner Gabriella még beszélnek...aztán egyszer csak sötét lesz. A közönség teljes bizonytalanságban feszeng…a darab annyira nem jött sehonnan,és nem tartott sehova, hogy nem tudjuk, most, ahol vagyunk, ez mi? Lehet, hogy a vége? Felőlünk épp az is lehet, de lehetett volna tíz perccel hamarabb is, vagy öttel később is-ez nem változtatott volna semmit az „élményen”.
Taps. Erre megkönnyebbülnek, akik nem mertek tapsolni, hogy akkor hát mégis itt a vége, taps, taps, dobogás,ez igen egy hölgy teljesen belefeledkezik a tapsba, olyan lelkes….Kifelé menet megállítom, megkérdezem,miről is szólt ez a darab szerinte? Gyönyörűen válaszol, mint egy jó tanuló, „Minthogy Schimmelpfennig mai, a darab élet-halálról szól, és a mai európai valóságról.” Kocsis Évát hallottam, Budapestről. Bővebben is erről szól. Nem tudom, hogy csak én vagyok-e rosszindulatú, vagy ez annak a szinonimája, hogy „Fogalmam sincs.” Mert hát minden mű a valóságról igyekszik szólni. Meg Életről, meg Halálról, meg élethalálról… És ilyen sötétben még visszautazni Budapestre……
Mikor Pistikét babazsúrba küldték életében először, anyukája azt mondta neki : „Ami jó volt köszönd meg a végén, a többiről meg ne beszélj..”Pistike így búcsúzott:” Köszönöm a ropit, a többiről nem beszélek.”
Köszönöm, hogy foglalhattam helyet, és jó volt a zene. A többiről-többet már- nem beszélek.
