Aki már életében legendává vált – Emléktáblával tisztelegtek a wojtylások Bálint Sándor, a szegedi szent ember életútja előtt
Képgaléria
A pénteki ünnepi rendezvényt Farkas Pál, a szociális-közművelődési intézmény programszervezője nyitotta meg. Tőle Lévai Jánosné tanácsnok asszony, önkormányzati képviselő vette át a szót, aki ismertette Bálint Sándor (1904-1980) professzor életútját.
Egykori tanítványa, dr. Barna Gábor néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia doktora egyéni hangvételű vallomásában személyes élményeiből nyújtott át egy csokorral a jelentős számban egybegyűlteknek.
Akárcsak Nyeste Pál piarista szerzetes, paptanár, aki Bálint Sándor piarista kötődéséről számolt be a jelenlévőknek. A néprajztudós a Piarista Rend Magyar Tartományának egyik konfrátere – tiszteletbeli tagja – volt.
Az avatóünnepség végén felhangoztak Bálint Sándor gondolatai, melyeket 1978. november 13-án a Dunavecsei Művelődési Ház emlékkönyvébe írt, miután Farkas P. József akkori igazgató, a Wojtyla Barátság Központ későbbi alapítója invitálásának eleget téve néprajzi témájú előadást tartott helybeli értelmiségiek és más érdeklődők számára a kulturális intézmény falai között.
„Örömmel jöttem Dunavecsére nemcsak előadni, tanítani, hanem tanulni, átélni is! Itt a középkori magyarság él ma is: megfogyva bár, de szívében, idegzetében hordozza a hódoltság hősi helytállását, a magyar reformkor bizakodását, Petőfi tanítását. Napjainkban is megtalálja helyét a bölcs alkalmazkodásban, de a törhetetlen hűségben is.”
Az új emléktáblánál dr. Barna Gábor, Nyeste Pál, továbbá Lévai Jánosné és Farkasné Pintér Csilla helyezte el a megemlékezés koszorúit.
A márványlapon az alábbi szöveg olvasható:
„Szabad vagyok, mint a madarak és föllegek, Isten igazítja utamat.” Isten szolgája, a hűség embere, a humánum, a türelem, a megbocsátás apostola, a szolgáló szeretet példaképe Bálint Sándor (1904-1980) etnográfus, a vallási néprajz megalapítója, az alföldi térség néprajzának legfőbb kutatója, egyetemi tanár, piarista konfráter emlékére állíttatta a Karol Wojtyla Barátság Központ és a kecskeméti Piarista Rendház.
Az esemény magasztos hangvételét a Kodály iskola három tanulójának népdal-előadása, valamint a Hegedűs együttes zenés műsora emelte.
Bálint Sándor Szeged szülötte volt, és egész élete a Tisza fővárosához kötötte. 1904-ben látta meg a napvilágot egy szeged-alsóvárosi paprikatermesztő gazdaember fiaként. Alig volt egyesztendős, amikor édesapja tífuszban meghalt, így anyja, a talpraesett, a gazdálkodáshoz jól értő Kónya Anna nevelte mélyen vallásos, katolikus szellemben.
Kisfiúként kiváló tanuló volt, készséges, segítőkész gyerek, akiről feljegyezték, hogy a háború alatt segített az írás-olvasásban járatlan helyi asszonyoknak, hogy levelezni tudjanak a világháború frontjain szolgáló férjeikkel, fiaikkal.
A gimnáziumot a szegedi piaristáknál végezte, és egy rövid pesti kiruccanást, két szemesztert leszámítva az egyetemet is szülővárosában végezte magyar-történelem szakon, közben pedig aktívan részt vett a katolikus ifjúsági szervezetek munkájában.
A diploma megszerzését követően, 1930-ban gyakornokként került a Klebelsberg Kunó miniszter által az egyetemen akkoriban alapított Néprajzi Intézetbe, ahol a neves folklorista, a néprajz első hazai kinevezett egyetemi tanára, a régi magyar hitvilág avatott ismerője, Solymossy Sándor lett a mentora.
A következő esztendőtől óraadóként tanított a szegedi katolikus tanítóképző intézetben, 1934-ben pedig magántanárrá habilitált az egyetemen. Erre az időre már végérvényesen a néprajzi kutatómunka, azon belül is a vallásnéprajz mellett kötelezte el magát, hiszen meggyőződése volt, hogy „a magyar vallásos népélet nyilvánvalóan szerves része a magyar népkultúrának, illetve az egyetemes magyar műveltségnek. Vizsgálatát a kutatás hosszú időn keresztül elhanyagolta, sorsa még most is elég mostoha”. Témái között ott szerepelt a néphit, a népi vallásosság, a búcsúk, ünnepek, a szentek tiszteletének hagyománya.
A szívéhez közel álló másik terület pedig a helytörténet, Szeged múltjának, népéletének és kultúrhistóriájának vizsgálata volt. Munkájához komoly ösztönzést és támogatást kapott Solymossy mellett a neves piarista pap-tanártól, a szegedi egyetem egész nemzedékét, köztük Radnóti Miklóst is nevelő professzorától, jeles katolikus költőtől és irodalomtörténésztől, Sík Sándortól is, akivel élete végéig szoros kapcsolatban maradt. Ekkor, a 30-as években és a 40-es évek elején jelentek meg első komolyabb munkái, így a Népünk ünnepei és a Sacra Hungaria, a vallásos népéletet és hitvilágot elemző tanulmányainak, előadásainak gyűjteménye.
Mint mélyen hívő, ám a közélet iránt érdeklődő katolikus 1945-ben politikai szerepet kapott. A Kereszténydemokrata Néppárt, később Demokrata Néppárt színeiben parlamenti képviselőséget vállalt, és listás mandátumot szerzett 1947-ben, a hírhedt „kékcédulás”, a kommunisták által manipulált választásokon. A fordulat évében, 1948-ban azonban, érzékelve a diktatúra irányába mutató jeleket, lemondott képviselőségéről és visszatért Szegedre, ahol Solymossy utódaként egyetemi tanári kinevezést nyert.
Hívő katolikus mivolta, mély vallásossága, egyszerre népi és polgári elkötelezettsége miatt azonban Bálint Sándor a következő három évtizedben nem volt a Rákosi-, majd Kádár-féle tudomány- és kultúrpolitika kedvence.
Bár egyetemi tanári címét megtarthatta, ám 1950-től 1956-ig el volt tiltva a tanítástól, csak a kutatásnak élt, és ez az oka annak, hogy komoly tanítványi kör sem alakulhatott ki körülötte. De publikációs lehetőségei is beszűkültek. Az 50-es évek végétől megjelenhetett ugyan a Szegedi szótár, a Szeged városa és A szegedi paprika című munkája, rövid vallásnéprajzi írásai azonban sokáig csak Sík Sándor és a jeles bencés liturgiatörténész, Radó Polikárp jóvoltából, katolikus folyóiratban, az Új Emberben láthattak napvilágot. 1957-ben visszatérhetett a katedrára, 1965-ben azonban rendszerellenes izgatás hamis vádjával koncepciós eljárás indult ellene. A bírósági ügy felfüggesztett börtönbüntetéssel, 1966-ban kényszernyugdíjazásával zárult, még régi barátja, a tudományos életben ekkor igen befolyásos Ortutay Gyula közbenjárása sem segített. Közben azonban Bálint Sándor töretlen lendülettel dolgozott, terepmunkát végzett különösen Tápén és Szeged környékén, a hagyományokat és szokásokat még híven őrző idős emberek között. Ebben, valamint abban, hogy szakmai folyóiratban is közölhette az eredményeit, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója, a jónevű régész, Trogmayer Ottó volt a segítségére. Idővel azután, a 70-es évekre a hatósági szigor némileg enyhült. Bár hivatalos akadémiai elismeréseket továbbra sem kapott, de egymás után jelenhettek meg fontos könyvei, az ünnepi hagyományokat feldolgozó Karácsony, Húsvét, Pünkösd, az Ünnepi kalendárium és művelődéstörténeti monográfiája, a Szeged reneszánszkori műveltsége, és munkatársa lett a Magyar Néprajzi Lexikonnak. Ekkor már Szeged szinte mindenki által ismert és tisztelt alakja volt, amolyan „régi bútor” a Tisza‑parti városban. Ezért is okozott nagy megrendülést szűkebb pátriájában, amikor 1980-ban Budapesten, a járdáról lelépve egy autó halálra gázolta.
Szegeden, az alsóvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra, szinte abban a pillanatban, amikor tudományos munkálkodásának is köszönhetően szakterülete, a vallásnéprajz eljutott a hivatalos akadémiai elismerés küszöbére.
Bálint Sándor nem pusztán jelentős tudós, hanem szent életű katolikus, a lélek embere is volt. Életszentsége elismerésének lehetősége így halála után röviddel már felmerült. Ügyének kivizsgálását a Szeged-Csanádi Egyházmegye 2004 és 2006 között elvégezte, és úgy döntött, hogy kezdeményezi boldoggá avatásának hivatalos kánoni eljárását. Ennek az eljárásnak az első szakasza további előkészítő munkálatokat követően 2020 elején lezárult, és a folyamat a Katolikus Egyházban hatályos szabályainak megfelelően 2020 tavaszán befogadást nyert további vizsgálatra Rómában, az ügyben illetékes Szenttéavatási Ügyek Kongregációja részéről.
