November 25. hétfő, Katalin
Hírek, események 2008. október 9. 14:52 | Szerző/forrás: hirosindex

Diszkrét botrány a Katonában- avagy Godot kordéja

Képgaléria
Diszkrét botrány a Katonában- avagy Godot kordéja
„Éhezünk, rongyoskodunk, ők meg dobzódnak, és páváskodnak.”-kiabálták a színészek, és otthagyták az előadást. A színdarabot, a színdarabban… A „kisszínházat” a nagyszínházban. – De ez már a Thespis kordéjának a vége felé volt. Ekkor még botrány nélkül gurult a kordé. Kelemen László, Vladimir és Estragon együtt tolták. Együtt keresték az Üdvözülést, a Reményt, együtt várták Godot- még ha Kelemen, az első magyar színtársulat atyja, ezt nem is így fogalmazta meg… Az első felvonásban még csak pár ágacska jelezte, hogy esetleg van remény, s egy szomorúfűz nemcsak akkor nem lesz szomorú, ha majd kiszárad-nyilván, akkor végképp megszűnik a szomorúság- , de lehet talán másképp is vége a Reménytelenségnek…
Hihetetlen érdekes darab született, pedig az indulás- ha őszinték akarunk lenni, sok jóval nem kecsegtetett. Aki olvasta Jókai művét, az azt mondta, ebből évadnyitó darabot csinálni öngyilkosság. Nem is valami fordulatos darab, arról szól, hogy az első magyar színtársulat tagjai ,Kelemen László vezetésével bemutatóra készülnek, s az odavezető út nehézségeit, a művészek tépelődéseit, gondjait mutatja be- a „végkifejletig”. Hemzsegnek benne a latin kifejezések, ismerni kellene hozzá a kort. Szóval nem tűnt annak az első látásra korszakalkotó ötletnek. Én magam elolvastam, el is képzeltem valami korabeli idillt belőle. Amikor a darab elkezdődött, az említett problémák mellé még felsorakozott , hogy aki nem olvasta a Godot-ra várván, az rögtön az elvesztette a fonalat. Merthogy megjelent Vladimir és Estragon, és beszéltek valamilyen nyelven, amelyet e sorok írója leginkább halandzsának vélt, de felmerült a finn, holland, jiddis,-utánajártam, halandzsa volt, néhány megismerhető szóval. Általános nyelv volt, általános világban. Az általános problémával: lenni, vagy, talán inkább mégsem? Esetleg Színésznek- magyar színésznek lenni? Mi ez itt körülöttünk, Színház, vagy Cirkusz? Egyáltalán, van erre szükség? És mit keres egy szomorúfűz a cipőn? Mindezt egy másik „dimenzióban”. A Godotra való utalások több helyütt megjelentek, nemcsak a cipők-csizmák körüli „bűvészkedések” juttatták az embernek eszébe, de Jambus is egy olyan „betétet” dudorászott el, mely a másik darabból átemelés, és még számtalan áthallás volt, a két keménykalapos szereplő konkrét megjelenésén kívül , mely a Godot ismerete nélkül jelentősen elvett a darab élvezhetőségéből. Szintén probléma lehetett, hogy ha valaki nem olvasta a Jókai- művet, hosszú ideig nem tudta, hogy a színpadon épp Kazinczy beszél, vagy hogy a cenzor jelent meg. A leírtak együttesen odavezettek, hogy a második felvonást kevesebben néztük, mint az elsőt. Persze nem tudom, hogy ez baj-e, mindenesetre én, ha már rászántam egy estét a Színházra, nem adtam volna fel félúton, mert ahogy egy kedves barátom kissé szomorkásan mondta a szünetben „…hátha azért valami lesz belőle”. Viszont a rendező helyében meg, ha tudom, hogy a Thespis nem az a rongyosra olvasott Jókai-mű, igyekeztem volna kissé nyilvánvalóbbá tenni, mi is zajlik odafent a színpadon. Érdekes gondolat volt a nagyszínpadon belül csinálni egy kisebbet, (pont ugyanolyan” falburkolattal”, mint az igazié),de számtalan meglepetést tartogat még a díszlet,amit lehetetlen lenne mind felsorolni. Az eredeti műben Moor Anna és Kelemen szerelme sokkal kevésbé árnyalt, mint a színdarabban, a rendező erre a szálra külön hangsúlyt fektetett, élmény volt, amikor gésává lényegült át Moor Anna, és úgy költötte el egyszerű vacsoráját Kelemennel. Az asszonyi önfeláldozásnak meglepő, de érdekes,megjelenítése volt, s ezt erősítette a választott zenei háttér. Persze mindeközben szembesülünk a színészlét örök kérdéseivel: nincs pénz, nincs diadém, nincs étel, lenne aki adna, de az a darabban rózsaszín, cirádás ruhát akar látni, és nem pedig valami bús darabot, hanem vidámat!! A német szállásadó „magyar hazafi módjára” segíti a színészeket a bajban, a zsidó rekvizitumos a leghűségesebb hozzájuk, Jókai már a maga idejében úgy szerette a saját népét, hogy ez nem zárta ki, hogy más nemzetek is „elférjenek” a szívében. A színészek pedig se jobbak, se rosszabbak, mint az emberek általában, sugallja a darab, vannak köztük képmutatók, haszonlesők, és vannak tisztalelkű, az „eszméért” lelkesedők. Előbbiek szerepében Danyi Juditot, és Pál Attillát látjuk, akik „kihoztak” mindent, amit aránylag nem nagy szerepükből lehetett- utóbbiakat Hegedűs Zoltán és Gidró Katalin alakította. Gidró Katalin darabbeli szerepe, Moor Anna leányasszony- egy TISZTA nő. Az alapmű kimondottan hangsúlyt helyez rá, hogy a főszereplő Kelemen és közte pusztán plátói a viszony, mert ha ez nem így lenne, a másik, magát mellőzöttnek érző színésznő kirohanása a darab végén nem lenne annyira hazug és visszatetsző. Ennek ellenére, Gidró Katalin mintha vagy nem erre kapott volna instrukciót, vagy más okból, körülbelül az Osztrigás Mici, és az Úri Muri- beli karaktereit hozta kissé összegyúrva, mind hanghordozásban, mind gesztusokban. Már a rendezés is elég kétértelműen tálalta a két főszereplő viszonyát, de a „csúcspont”, amikor Moor Anna megcsókolja szerepe szerint- de igazán is- Kelement, nos, a csók előtt kinézett a közönségre Gidró K., és a tekintete sokkal inkább volt démoni, mint ellágyult asszonyi, aki önkéntelenül belefeledkezik egy csókba. Van olyan, hogy az ember úgy érzi, egy szereplő kiválasztása elhibázott volt- én ez esetben így érzem. .Színpadi megnyilvánulásai nem azt a karaktert hozták létre, melyet- szerintem – a darab megkívánt- ennek számtalan oka lehet, nem tudhatom ,mi volt az. Hegedűs (Kelemen) alakítását leginkább korrektnek nevezném, de nem érzem kimagaslónak, ő valószínűleg karakterszerepekben sokkal jobb, esetében tartalékolom a puskaport a „Hajmeresztőre”, amelyben minden bizonnyal hálásabb lesz az „anyag”, amiből játszania kell. Fazakas Géza – mint Menyhért: tökéletes találat. Már többször megfigyeltem, Fazakas akkor nagyon jó, ha hangosnak kell lennie -ez itt most megadatott neki, és élt is a lehetőséggel. Beszédével, mely magától ízes, nem kell külön „ízesíteni” még rá is tett egy lapáttal . Sirkó László, bicegő Jambusként minden learatható babért learatott, ha ő azt akarja, hogy a közönség nevessen, akkor az nevet, ha pedig azt akarja, hogy lélegzetvisszafojtva hallgasson, akkor hallgat. Mindemellett minden szava érthető a leghátsó sorokban is, ami nem hátrány egy színész esetében, sőt azt gondolná az ember, hogy alapkövetelmény, de mindig rá kell jönnünk, hogy mégsem. Szokolai (Kazinczy ) hálistennek azon színészek sorát gazdagítja, akik szépen, érthetően beszélnek. Az ő kezében van a darab kulcsa. Monológja választ ad az este során felmerülő számtalan kérdésre, és igen merész vállalkozással zárul: rá kell vennie a nézőket, hogy megszólaljanak, ott, ahol ők úgy tudták, illedelmesen hallgatniuk kell. Lélekemelő pillanat volt ez. Amikor a néző megérzi, hogy hiszen ŐRÓLA beszélnek, tőle kérdezik, ő az a magyar, akinek meg kell ígérnie, hogy a többi magyart testvérekül fogja mindenkor szeretni! Kissé félve, és halkan, de sokan könnyes szemmel, elsuttogták: „Esküszünk”. Ahogy kedves ismerősöm mondta a végén:”ugye mégiscsak lett belőle valami! És a kis szomorúfűz is kihajtott. Szép volt. Másfajta „könyv” volt a Színház könyvtárából, mint amilyen a Padlás, vagy a Hello Dolly lesz. De érdemes „elolvasni”.

Kövessen minket a Facebookon is!