Pio atya és Mindszenty bíboros találkozásának állítottak emléket Mátraverebély-Szentkúton

Az Ars Sacra Fesztivál és a Kulturális Örökség Napjai zárónapján, szeptember 21-én, vasárnap ünnepelték a mátraverebély-szentkúti kegyhelyen Pietrelcinai Szent Pio atya búcsúját.
Ezen e napon helyezték el a szent kút mellett Fáskerti Zsófia szobrászművész emlékművét, amelyet a szentmisét követően avattak fel.
Az alkotás egy misztikus jelenetet örökít meg: Pio atya bilokációját és közös szentmiséjét a börtönben lévő Mindszenty József bíborossal.
A domborművet Héray András FSO egyetemi lelkész áldotta meg, az Egri és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye egyetemistáinak zarándokmiséjét követően. Az avatóbeszédet Kontsek Ildikó művészettörténész, az esztergomi Keresztény Múzeum igazgatója mondta.
A Pio atya-búcsún celebrált szentmisén prédikációjában Héray András többek között a felavatandó emlékműről beszélt.
Nem élhetünk szentmise nélkül (Sine Dominico, non possumus)
„Mindszenty József bíboros (1892–1975) a börtönben meg volt fosztva mindentől, amiről azt gondoljuk, hogy anélkül nem tudunk élni. Elvették tőle a szabadságot, de belső szabadságával példát mutat nekünk. Ezt a belső szabadságát az imádságból, az Úristennel való kapcsolatából merítette” – mondta szentbeszédében Héray András.
A stigmatizált olasz kapucinus szerzetes, Pietrelcinai Szent Pio (1887–1968) egyik mondásával rávilágít arra, hogy az élethez mi, pontosabban ki a legfontosabb: „Hozz áldozatot, és vegyél részt a szentmisén! A világ a Nap nélkül meg tudna lenni, de nem lehet meg szentmise nélkül.”
Mi az, ami nélkül senki nem tud élni? – tette fel a kérdést Héray András atya. – Óvodásoknak találós kérdés; válasz: levegő. Ha középiskolásokat kérdezünk, akkor ilyeneket mondanak: telefon, internet vagy barátok, buli, pizza, zene, alvás… Ha egyetemistákat kérdezünk, akkor érdekes módon a tárgyak és dolgok eltűnnek, és előjönnek a személyes örömforrások: emberek, élmények és gondolatok azok, amik nélkül nem tudnak élni. Esetleg ott van még a helyváltoztatás, a mozgás, az útra kelés és a megérkezés, valamint a hazatérés öröme.
Később, akinek már van családja, előkerül, hogy a családom, a gyerekeim nélkül nem lennék az, aki vagyok. Mit kezdhetnék magammal, ha nem lenne kihez, kikhez passzítani magam? Hirtelen a mérce, a biztos, a kapaszkodó lenne oda. A mindenekfeletti adás és kapás. A szeretet és annak minden megnyilvánulása, áldozata és áradása az életben maradáshoz kell nekem.
Mi az, ami nélkül élni sem tudunk? Visszatérve a legegyszerűbb válaszra: a levegőt lélegezni kell. Annyira megszoktuk, hogy észre sem vesszük. Természetes. Csak az tűnik fel, ha megszűnik. A lélegzetünk, levegővételünk egy pillanatra sem hagyhat ki, automatikusan teszi a dolgát a testünk.
Lélegzet–lélek: milyen bölcsesség van a nyelvünkben, hogy a lélegzés és lélek mélyen összefüggenek. Aki lélegzik, az él, és a lelkiéletünk, az Istennel való kapcsolatunk a Szentlélek nélkül lehetetlen – hangsúlyozta az egyetemi lelkész.
Abitina 49 mártírja történetét a korai egyház egyik vértanúaktája mondja el a Diocletianus-féle üldözés kezdetéről: az észak-afrikai római tartomány Abitina városának volt felszentelt papja Saturninus, aki négy családtagjával és negyvennégy társával szenvedett vértanúságot a tartomány székhelyén, Karthagóban, Anulinus prokonzul előtt. Egy észak-afrikai ókeresztény hitvallással áldozták fel életüket: „Sine Dominico, non possumus” – vagyis: nem élhetünk szentmise nélkül.
Afrikában dominicumnak, azaz az Úr titkainak nevezték a szentmisét. Tehát inkább vállalták a vértanúhalált, mintsem a tiltásnak eleget tegyenek, hogy nem szabad részt venni a szentmisén.
Ahogy a Hiszekegyben megvalljuk – „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben…” – a Szentlélek az éltető, aki kiárad a szívükbe már a keresztség által, és a szentségek által állandóan táplálja és élteti lelkünket – emelte ki szentbeszédében Héray András FSO. – Amikor az átváltoztatás szavait halljuk, akkor történik a legnagyobb csoda a szentmisében: a pap a Szentlélek lehívásával (epiklézis) a Szentlelket kéri, hogy erejével változtassa át a kenyeret Jézus Krisztus szent testévé és a bort Jézus Krisztus szent vérévé, és utána megvallja: „Íme, hitünk szent titka.”
„Csodálatos, szinte prófétai módon jelzi a dombormű, hogy mi lesz a legfontosabb az életünkben az elkövetkező években – hívta fel a figyelmet az egyetemi lelkész. – Ha tudunk találkozni a feltámadott Úr Krisztussal az Eucharisztiában, a szentmise áldozata révén, akkor abból a kapcsolatból tudunk élni Krisztus-követésünk, keresztény életünk útján.
»Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt.« Jézus keresztáldozata pillanatában kileheli a lelkét, és nekünk »átadja« Lelkét. Ez ismétlődik meg minden szentmisében, és ezért hálát adunk.
Az Egyház állandó epiklézisben él, állandóan hívjuk a Szentlelket,
hogy Szent Pállal tudjuk együtt mondani: »Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.« A Szentlélek az, aki minket vezet, aki vezeti Egyházunkat, aki megerősít minket hitünkben és megújítja az Egyházat.
Adjunk hálát Istennek Szent Pio atya életéért, hogy a legfontosabbra, a szentmisére irányítja rá a figyelmünket, aki segítette Mindszenty bíborost kereszthordozásában a börtönben is, hogy megerősítse az Úr a szentmiseáldozat révén is – fohászkodott szentbeszéde zárásaként Héray András atya. – Kérjük mi is ezt a kegyelmet, hogy a szentmise, az Úr titkai és a Szentlélek segítsége nélkül ne tudjunk élni.”