A Jóisten sokat ad, csak néha ronda csomagolásban – Lackfi János a Wojtylában vallott az élet pereméről és a szavak erejéről
Képgaléria
A zsúfolásig megtelt teremben szinte tapintható volt az érdeklődő várakozás, amikor a magyar irodalmi élet egyik legtermékenyebb és legnépszerűbb alakja helyet foglalt az asztaloknál. A rendhagyó, interaktív diskurzust Füzi László József Attila-díjas irodalomtörténész, a Forrás folyóirat főszerkesztője moderálta, aki találó kérdésekkel terelte a beszélgetés folyamát a személyes megpróbáltatások és a művészi hitvallás medrében.
Visszapecázva az életbe
A találkozó felütése mellőzte a szokványos irodalmi kliséket; a szerző a közelmúlt egzisztenciális mélységeibe kalauzolta hallgatóságát. Lackfi János kendőzetlen őszinteséggel idézte fel két évvel ezelőtti karácsonyát, amikor egy szívroham következtében kis híján átlépte a lét és nemlét határmezsgyéjét.
– A Jóisten visszahozott, bár nem tudom, az emberiség kárára vagy hasznára tette-e – fogalmazott a tőle megszokott keserédes öniróniával. Az Úr ugyanis sokat ad, de néha meglehetősen csúnya csomagolásban kézbesíti az ajándékot.
A drámai pillanatok felelevenítése során a költő hálával adózott annak a tizennégy embernek, akik – szavai szerint – „visszapecázták” őt az életbe. A kórházi ágyon megélt kiszolgáltatottság azonban nem csupán fizikai, egyben lelki próbatételt is jelentett. Mellette egy harmincnyolc éves fiatalember vívta utolsó harcát, ami különös, abszurd kontrasztot állított a gyógyulni vágyó költő elé. Ahogy fogalmazott: bár betegként zavaróak voltak a zajok, mégsem kérhette meg sorstársát, hogy „legyen szíves csendesebben haldokolni”. Ez a fajta groteszk realizmus, mely Lackfi prózáját is gyakran jellemzi, az élet legnehezebb pillanataiban is megmutatkozott.
Toll, seprű és az operaházi álmok
Füzi László a családi gyökerekre terelve a szót, a szülők, Mezey Katalin és Oláh János irodalmi örökségét firtatta. Lackfi válaszában a „halmozottan hátrányos – vagy épp előnyös?” irodalmi származást emelte ki, hangsúlyozva szülei gyakorlatiasságát.
– Nálunk a toll mellett a seprű és a lapát is jól megfért a kézben – emlékezett vissza, hozzátéve, hogy bár otthonukban gyakorta fordultak meg művészlelkek, ő maga kezdetben egészen más babérokra tört. Nem az íróasztal magánya, hanem a világot jelentő deszkák vonzották: operaházi tenornak készült.
– Ennélfogva a szomszédom a mai napig pontosan tudja, mikor fürdöm – jegyezte meg a közönség derültségére, utalva a fürdőszobaakusztika és az énekesi ambíciók találkozására.
A fiatalkori emlékek sorából nem maradhatott ki a szerelem sem. Egy plátói, be nem teljesült találkozás emléke ugyanis olyannyira elevenen élt benne, hogy az ihletettség állapotában százhúsz vers született a múzsához. A sors fintora, hogy az illető hölgy sosem kapta meg e költeményeket, s talán máig nem sejti, hogy egykoron ő volt a katalizátora egy induló költői életműnek.
A forgács és a digitális agórák
A magyar irodalom jövőjét firtató kérdésre a szerző optimizmussal válaszolt. Véleménye szerint az olvasás nem úri huncutság, hanem létszükséglet, és szerencsére van is miből meríteni.
– Sok húsz-harminc éves fiatal ír ma megdöbbentő vitalitással és őszinteséggel. Egészen lenyűgöző a felhozatal – vélekedett, ugyanakkor hozzátette: ahol a szobrász dolgozik, oda óhatatlanul forgács is hullik, utalva ezzel a kevésbé maradandó alkotásokra.
De honnan ez a kifogyhatatlan energia, amely mintegy kilencven kötetet eredményezett? – A hivatalos orvosi válasz az ADHD lenne – felelte mosolyogva. – A valóságban azonban arról van szó, hogy mindig van valami, ami izgat. Rengeteg valóságmintázat jön velem szemben, én pedig csak figyelem az élet apró jeleneteit. Ezért van nálam mindig füzet.
Lackfi János, aki a közösségi médiában milliós eléréssel büszkélkedhet, hangsúlyozta: az irodalom alapvetően párbeszéd. – Ma már más a nyilvánosság szerkezete. Aki szót akar érteni az olvasóval, annak anyanyelvi szinten kell beszélnie a technika nyelvét is – vallotta a költő, aki szerint a Facebook-posztok és a kommentek világa a modern kori agórát jelenti, ahol a költészet kiléphet az elefántcsonttoronyból.
Költemények a szerző tolmácsolásában
A rendhagyó irodalmi előadás végén a szavaké lett a főszerep: Lackfi János sajátos előadásmódjában, elevenné téve a szöveget, felolvasta a Napzuhogás, a Hol az a karúszó? és a Hallod-e te tükörképem? című verseit.
A hallgatóság egy katartikus kulturális élménnyel, emellett azzal a bizonyossággal távozhatott, hogy bár az élet olykor „csúnya csomagolásban” érkezik, a benne rejlő tartalom – ha van szemünk (és szavunk) hozzá – mégiscsak ajándék.
Támogatói jelenlét
A rangos esemény tekintélyét a mély gondolatokon túlmenően illusztris vendégsereg is fémjelezte. Az irodalmi ankétot úgyszintén megtisztelték jelenlétükkel a dél-alföldi borászvilág legkiválóbb képviselői, úgymint: Dabasi Gábor, Hetényi József és Koch Csaba, akik Jánosi István tanácsnok, önkormányzati képviselő és Frankó János, valamint Koi Béla vállalkozók – a Wojtyla Barátság Központ lelkes támogatói – társaságában osztoztak a közönséggel a szellemi töltekezés élményében.
____________
Névjegy: Lackfi János József Attila- és Prima Primissima-díjas író, költő, műfordító. Eddig mintegy kilencven kötete látott napvilágot. Tizenhét évig oktatott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, 1999 óta a Nagyvilág folyóirat szerkesztője. Megzenésített versei többek között Lovasi András, Malek Andrea és Herczku Ágnes tolmácsolásában váltak közkinccsé.
