FPJ BLOG: BÉLA BÁCSI, NYUGODJ BÉKÉBEN!
Tegnap reggel értesültem csak, hogy lesz a „hozzátartozó nélkül meghalt” 66 éves Almási Béla bácsi temetése. Megbetegedett a kegyeleti szolgáltunk vezetője, a temetés délelőtt 9 órára ki volt írva. Tudtam, hogy nem késhetek, nem késhetünk, mert az elhunyt vár minket. Azokat akik mint a Jóisten gyermekét, Karol Wojtyla testvérét, testvérünket elkísérik a minden élő útjára.
Nagyon örültem, hogy láttam, a temető tulajdonosa komolyan veszi a szövetségünket. Tisztességgel fölravatalozták az elhunyt hamvait hordozó urnát. Az Úr csodás őszi időt adott, amely mindennél pompásabb temetőt teremtett. Örültem, hogy velünk gyászoltak a Maltai Szeretetszolgálat és a Hajléktalan Szálló munkatársai is. Meghitt megemlékezés volt. A sírnál Oskolás János barátunk versét szavalta az egyik társunk, volt aki a Zsoltárost idézte. Én búcsú beszéd helyett, Pázmányt hívtam segítségül. „Kezedbe ajánlom, én Istenem lelkemet: te váltottál meg engem, Igazságnak Istene. Tudom, hogy az én megváltóm él, és az utolsó napon föltámadok, és ismét bőrömben öltözvén, meglátom az én üdvözítő Istenemet. Ez a reménység elrejtetett az én szívemben, és ezzel megyek az én Uram eleibe…. „ Igazi Te Deum. A végén még megkértük a sírkert munkásait, hogy szerezzenek egy fejfát is a hamvak fölé, mert így azért nem az igazi… Ha mégis föltűnik a világban egyszer, egy hozzátartozója, legalább meg tudja találni… Legalább legyen egy hely ahol meggyújt egy gyertyát.
Visszatérve az irodánkba valaki nyersen mondja: most már az útszéli csöveseket is ti temetitek el, a város helyett? Hát ennyi időtök van? Mit kaptok ti ezért?
Még arra sem volt alkalmunk, hogy vitázzunk, indult egy újabb program. Aztán az internetes híradásunk nyomán, jött ez a megrázó levél.
„ Ez a cikk az én édesapámról szól. Szomorú helyzet ez, hisz egyáltalán nem ismertem és életem során csak néhányszor láttam. Talán ez az én hibám is, de lehetőségem sem volt felvenni vele a kapcsolatot. Nem volt rá lehetőségem, hogy megismerjem, és nem tudtam neki segíteni újrakezdeni mindent. Nem álltam mellette a bajban. Fogalmam sincs arról, hogy milyen ember volt, hogy hogyan élte az életét, hogy mit gondolt rólam, mit gondolt az édesanyámról, de azt tudom, hogy ő döntött úgy húsz évvel ezelőtt, hogy nem kér belőlem. És úgy kellett ezt a lassan húsz évet leélnem, hogy a valódi gondoskodó apa helyett egy ideált kergettem. Titkon abban reménykedtem, hogy talán vagyok olyan fontos neki, hogy legalább érdeklődik utánam, hogy talán van rá esély, hogy hosszú évek kihagyásával is, de találhatunk egy közös hangot, és segíthetjük egymás életének további alakulását. Ez sajnos nem történt meg. Úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben mind a ketten egy kicsit hibásak voltunk. Ő nem adott esélyt annak, hogy fia lehessen, én pedig nem álltam mellette, és a kellő végtisztességet sem tudtam neki megadni. Elhunyt egy számomra vadidegen ember, és vele együtt homályba veszett a róla alkotott ábránd. Csak egyetlen dolgot kaptam tőle egész életem során: magát az életet. És én ezért nagyon hálás vagyok neki. Igyekszem megőrizni szívemben azt a képet amit én alkottam róla, amilyennek én képzeltem el kettőnk egymáshoz fűződő viszonyát, és igyekszem úgy élni az életemet, és igyekszem úgy gondoskodni a leendő gyermekeimről ahogyan ezt megálmodtam. Ennyit tehetek, sajnos többet már nem...
Mivel toldhatnám meg ezeket a sorokat?
A csöndünkkel. Nyugodj békében Béla bácsi!
