Csaholós vasárnap
Vasárnap zajlott le az idei év legelső örökbefogadó napja a Mentsvár az Állatokért Alapítvány menhelyén. A férjemmel nem szerettünk volna üres kézzel érkezni, így vittünk egy zsák tápot, és azt terveztük, hogy szépen csöndben körbesétálunk, majd angolosan távozunk, és közben igyekszünk nem reagálni a hatalmas bociszemekre, amik a kerítéseken túlról bűvöltek minket.
Ám mire észbe kaptunk, már benn teáztunk az aktivisták melegedőjében. Éppen Füles bundatisztogatása foglalta le őket. Füles az a malamut keverék kutyus, akit az autópálya mellett dobtak ki még tavaly. Szemét kiszúrták, a hátába vasvillát döftek, és a lába is megsérült. A gondozó keze alatt fickándozó kutyával nem lehetett bírni, az őt ért kegyetlen támadás ellenére is folyton felugrált, hogy kutyapuszikkal halmozza el az új érkezőket. Képén boldog vigyorral szinte beleült az emberek ölébe. Már-már azt kívántam, bárcsak lenne egy kutyánk...
Dr. Mező Tiborral beszélgettem egy kicsit, aki a Dömötör Kisállat Klinika vezető állatorvosa, és szintén a melegedőben ücsörgött. Azt tanácsolta, hogy lakásba lehetőleg, ha egy mód van rá, ne vigyünk kutyust, mert a napi 3X1 órás sétát biztosítani kell neki, és sok ember számára ez terhes. „Gondoljunk csak bele, hogy milyen érzés a négy fal közé zárva várakozni egyedül, napi nyolc órában” Tette hozzá, mikor felvetettem, hogy mennyi kutya él lakásban. Hallgattunk a tanácsra, és megacélozott szívvel sétáltunk végig a menhelyen. A fülsüketítő kutyaugatás ellenére sokkal felszabadultabbak lettünk, mint gondoltam volna. Ha szenvedő és magányos kutyusokat láttam volna, biztosan hazavittünk volna egy ebet. Ám itt vidám és jóllakott kutyák csaholtak minket, egy-két kivétellel, akik elő sem bújtak. Így a látvány megnyugtatott: Egy kutyának sem rossz itt annyira, mint amilyen rossz lenne neki minálunk, egy lakás fogságában.
