FPJ BLOG: remény a reménytelenségben, avagy miért nem hiszünk magunkban?
Szombaton tartotta a Bács-Kiskun Megyei Kereskedelmi Kamara gazdasági évnyitóját a lajosmizsei Gerébi Kúriában. Több mint száz kitűnő vállalkozó jelent meg a szervezet meghívására. Bács-Kiskun krémje. Az előadói asztalnál ott ült a kormány, a kamara, a Munkaügyi Szolgáltató Szervezet elitje. A díszvendég: Michael Friess volt, a Mercedes kecskeméti gyárának fiatal igazgatója. Közel, három órás tanácskozást beborította a depresszió fellege. A beszédek és hozzászólások – legalábbis azok, melyek nem a kormány oldalról érkeztek, ...
...terheltek voltak sirámmal, panasszal, kiábrándultsággal. Valahogy azt érezhette a jelenlevő, hogy a világvége várás idején szervezett vallásos szeánszon vesz részt, de a megváltás ígérete, és még inkább, a megváltó reménye nélkül. Furcsa mód az egész teremben csak egy optimistával találkoztunk. Ez sem volt a magyar kamara tagjai közül való. Messziről jött. Friess úr, úgy csinált, mintha nem is értené, hogy mit beszélnek a magyar vállalkozók. Jó kedvű volt, mosolygós és ambiciózus. Az Alföldi Civil Napló munkatársa - akit szintén meghívtak erre a találkozásra – e viselkedés, e mentalitás titkát keresve tette föl a kérdést Friessnek: most már mondja el nekünk a kecskeméti Mercedes gyár vezetője, hogy a sok pesszimizmust, elkeseredettséget látva miért nem menekül? Merthogy beszéde, arról szól, hogy el akar költeni itt a Duna-Tisza közi rónán nyolcszáz millió eurót. Szeretne munkát adni 13 ezer embernek. 2012-től pedig innét szeretne a világba küldeni, évente 100 ezer kitűnő gépkocsit. Michael Friess úr válaszában példát adott előrelátásból, bölcsességből. Elmondta, hogy a Mercedesnél alapelv, hogy nem holnapra vagy holnaputánra terveznek, hanem hosszú távra. A világválság gondjai számukra sem ismeretlenek. A gépjármű iparra tett kedvezőtlen hatását ők is megszenvedik, de ez egy percig sem akadályozza, a hosszabb távú projektek előkészítését és indítását. Az olyanét például, mint a kecskeméti zöldmezős beruházás. Ők hisznek a magyar ember tehetségében, tudásában, tanulni vágyásában, ambícióiban. Tudják, hogy ez az erő fix alapokat kínál elképzeléseik megvalósulásához.
Hosszan sorolhatnám még a vigaszosnál-vigaszosabb mondatokat.
Fájó belegondolni, hogy eljutottunk oda: csak mi magyarok nem bízunk magunkban. Még akkor sem, ha nyilvánvalóan szerencsésnek tudhatjuk magunkat. Végül is a világ legkorszerűbb technológiájával munkálkodó, egyik leggazdagabb vállalata invesztál nálunk. Stuttgartban nem veszik komolyan „nyavalygásunkat”. Lehet, hogy jobban ismerik történelmünket, teljesítményünket, mint mi?
Jó lenne, ha legalább a bennünk bízók előtt próbálnánk úgy viselkedni, úgy nyilatkozni, mint akikben van életerő, remény és hit. És persze még jobb lenne, ha ténylegesen is bíznánk a magyar virtusban!
Farkas P. József
