Téli örömök egy járókelő szemszögéből
Sűrűn hulló hatalmas hópihék, ropogós hó lábaid alatt… Ismerős ugye? Én is kissé megrészegülve andalogtam az utcákon, kiélvezve a hóesés minden szépségét. Megcsodáltam minden pihét, hisz mindegyik más és más. Van, amelyik minél hamarabb le szeretne érni, és egy rakéta sebességével tart a föld felé. Van, amelyik mintha örökké csak lebegni akarna, szinte vízszintesen száll tovább. Aztán ott vannak még „a kis huncutok”. Eddigi tapasztalataim szerint ezeknek fő céljuk, hogy földi pályafutásuk az én orromon kezdjék meg, izgalmas szaltókkal fűszerezve e hadműveletüket.
Persze én vehemensen ellenkezek, hisz orrom meglehetőst fázékony, így nem szereti a zaklató hópihéket. Az ellenük való viaskodás közepette láttam meg a gyerekhadat, amely szintén a hóval (és egymással) viaskodott, habár kissé koncentráltabb formában. A hógolyózókon kívül volt még pár kislány, aki inkább angyalkát, és hóembert gyártott. Gyönyörűek voltak, ahogy önfeledten élvezték a hóesést, a játékot. Enyhe mosollyal arcomon, az élet szépségén töprengve sétáltam el mellettük. Hirtelen egy ütést éreztem a hátamon. Viháncolás hangjai kúsztak be ködösödő elmémbe. Erőlködve bár, de emlékeztettem magam, hogy csak gyerekek. És játszanak. Biztos eltévedt az a fránya hógolyó. Megfordultam, hogy egy bátorító mosolyt préseljek ki magamból, mutatva, hogy értem én a tréfát. Ekkor talált el a következő hógolyó. Szemtől szemben, szántszándékkal megdobott egy ártatlan járókelőt az a 120 centis kis huligán. Engem! Teljesen elképedtem. A viháncolásból hangos kacaj lett, és még egy hógolyó. Döbbenetem düh váltotta fel, és ahogy egy jól nevelt felnőtthöz illik, verbálisan, de erélyesen elmagyaráztam a dobálózóknak, hogy ez egyáltalán nem szép dolog. Ha mégis a folytatáson törnék a fejüket, megetetem velük a hóembert. Nem igazán szeppentek meg, viszont a semmiből felbukkanó tanárnő(!) annál inkább, és majd két percben ecsetelte, hogy milyen jogon is beszélek én így, az ő gyerekeivel. Ekkor lettem igazán dühös. Ugyebár, ha egy napközis tanár kiviszi az osztályt játszani valahova, ő azért van fizetve, hogy figyeljen és vigyázzon rájuk. Persze nem lehet ott mind a harmincnál egyszerre, de azért azt nehezen lehet nem észrevenni, ha egy csoport (!) nekiáll jópofaságból járókelőket dobálni. Szerintem. A gyakorlat viszont sajnos nem ezt mutatja. A dolog azonban egy másik kérdést is felvetett számomra: hol volt a tanár, hogy nem vette észre? Természetesen ezt a kérdést neki is feltettem a magyarázatom után, hogy miért beszéltem így a drága nebulóival, mire közölte, hogy semmi közöm hozzá. Ez aztán a remek oktatási stíl! Ezúton is köszönöm minden volt tanáromnak, hogy ők nem voltak ilyenek.
(a kép illusztráció)
