November 26. kedd, Virág
Hírek, események 2009. április 11. 09:31

Dr. Bábel Balázs érsek Nagypénteki szentbeszéde

Képgaléria
A Kalocsai főszékesegyházban este 6 órakor kezdődött a Nagypénteki ünnepi szentmise. Az elején az oltár lépcsőjén a gyász és megdöbbenés jeleként az érsek és két diakónus leborult. Majd egy könyörgést intézett az Érsek úr a Mennyei Atyához. Két olvasmányt, és Jézus szenvedésének történetét hallgathattak meg a hívek. Ezután hangzott el Dr. Bábel Balázs beszéde. A könyörgő imák után a kereszt leleplezése következett. A szentmise végén, a szentáldozáskor szeretetük jeleként magukhoz vették a papság, a kis papság és a hívő nép az Oltáriszentséget. Hallgassák meg az Érsek Főpásztor beszédét, itt a Charitas Rádió műsorán!
A Nagypéntek Jézus kereszthalálának emléknapja, a legszigorúbb böjt és gyász ideje. A katolikus egyház ősi hagyomány alapján ezen és a következő napon nem mutat be miseáldozatot. A liturgiában felolvassák a Megváltó halálára vonatkozó írásokat, majd a passiót, Jézus szenvedésének történetét, s leleplezik a gyászlepellel bevont keresztet. Nagypénteken szokásos a keresztútjárás, amely során emlékezetbe idézik Jézus szenvedésének egyes állomásait. A keresztút mai szokásos 14 állomása (stáció) az 1600 körüli évekre nyúlik vissza. Nagypénteken a hívők tartózkodnak a húsételektől, legfeljebb háromszori étkezés során egyszer szabad jóllakniuk. Nagypéntek a nép körében általános tisztálkodási nap: meszelnek, takarítanak, nagymosást tartanak, sok helyen nem gyújtanak tüzet. Az Érsek úr beszédének szövege: Krisztusban Kedves Testvéreim! Az anyaszentegyházban nagypénteken ősidőktől fogva nem mutatnak be szentmisét, mert ekkor az egyetlen kálváriai áldozatra függeszti tekintetét a keresztény nép, ahol Jézus Krisztus megváltott bennünket. Ma mégis, szinte hihetetlen módon a Szentatya és a Szentségi Kongregáció megengedte, hogy az abruzzói földrengés egyik városában, Aquilában gyászmisét mutassanak be, és ott ravatalozzák föl a több, mint 200 elhunytat. Kérése volt ez az egyházi és világi hatóságoknak, és a Szentatya, az egyház legfőbb vezetője engedélyt adhatott erre, mert beleérzett azok sorsába, akik lélekben egyébként is ott vannak a Kálvárián, Keresztúton, Krisztus szenvedéséből merítenek erőt. Így, a szentmiseáldozat, ami nem más, mint Krisztus kereszthalálának, keresztáldozatának a szentségi jelenbehozása legyen lelki erősségükre az ott gyászoló és szenvedő embereknek. A kereszt és a keresztre feszítés minden szenvedésnek a foglalata. Ezért nekünk sohasem két egymásra rakott gerendát jelent, hanem a megfeszített Krisztusra emlékeztet. Ahogy szent Pál apostol mondja: „Nem akarok köztetek másról tudni, mint a Megfeszítettről.” Jézus Krisztus szenvedésében összesűrűsödött minden emberi szenvedés, de összesűrűsödött az emberi bűn is. Amikor Jézus így kiált föl a kereszten, hogy BETELJESEDETT! Akkor beteljesedett a bűn is, hogy betejesedhessék megváltásunk. Az emberi élet kioltása, és főként ilyen gyalázatos módon, mint ahogyan Krisztussal tették, a vétkeknek a summája. Benne van az igazságtalanság Jézus szenvedésében, az egyedüllét, az erőtlenség, a megaláztatás, az erőszakos halál. Igazságtalanság, hiszen hamis tanúkat vonultattak föl, és a jogra oly kényes római Helytartó érzi és tudja azt, hogy „de internis non iudicat pretor” – a belsőről a bíró nem tud ítélni, ő belekapaszkodik valami külső okba, hogy ha nem feszítteti keresztre, akkor lázadás lesz. Mert ő a császár hatalmára tör, Jézust meg kell akadályozni saját hatalmát féltve, az igazságszolgáltatást is megcsúfolja. Szenvedésben súlyosbítja sorsunkat az egyedüllét. Jézus Krisztus szinte mindenkitől elhagyatva, egy rövid időre az Atya közelségét is elveszítve, lélekben a teljes magára maradottságban, amikor így kiált föl: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem, szenvedett a kereszten. Testi és lelki erőtlenségben. Testi erejét elvette az ostorozás, a tövissel koronázás, a kereszthordozás, végül pedig a keresztre feszítés, amikor mozdulni sem tudott. De már lelki ereje is fogytán volt. A megalázott embernek súlyosbodik a szenvedése. Krisztust megalázták, gúnyolták, csúfolták és lemeztelenítették. Hiszen tudták azt, hogy így még nagyobb fájdalmat lehet neki okozni. Erőszakos halála az emberi kivégzések között a legkegyetlenebb, a kereszthalál volt. Jézus szenvedése így lett azután minden ember számára, - aki szenved, - menedékké. Hiszen ha ő elvállalta, akkor lehet értelme még a szenvedésnek is. Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy amikor Jézus meghalt, megrepedtek a kősziklák, földrengés volt. Akárcsak most Róma alatt Olaszországban. Minden földrengés, ha súlyos, sok emberáldozatot követel, életeknek a munkáját teszi tönkre, ott maradnak árván a többiek. A földrengés, ami a legpusztítóbb szokott lenni. Mert volt rá példa, hogy 200 000 ezer ember halottja is volt néhány éve, abban a cunamis rengésben. Emlékeztet bennünket Krisztus kereszthalálára. Itt, ezen a tájon Olaszországban az egyik templom Aquilában szinte teljesen összeomlott, csak az oromfala maradt meg, és az oromzaton, majdnem úgy, mint a mi templomunknak mostanig megmaradt Szűz Mária szobra, áll. Az a szobor nem bukott le. Egy jel is lehet. Ahogyan a Szűzanya állt a kereszt alatt, - megjegyezte szent János evangéliumában, - ez nem csak arra vonatkozik. Nem ült, hanem az állásban mindig benne van a lelki erősség, a győzelmes Krisztushoz való tartozás. Szűz Mária, aki együtt szenvedett Fiával, - szent Bernát szava szerint – lélekben meghalt vele, hogy lélekben föltámadhasson a hitben, a reményben és a szeretetben. Nem csak példát mutatott, hanem „lelki-anyánk” lett. Íme a te anyád! - mondja a végrendelkező Krisztus. Mária hite ott is kikezdhetetlen volt. Õ hitte azt, amit korábban 33 évvel ezelőtt mondott neki az angyal, hogy „Isten neki adja Atyjának, házának trónját, és uralmának nem lesz vége.” – Bár nem jött a szabadító angyal, mint amikor Ábrahámot Isten próbára tette, hogy áldozza föl fiát. Ábrahám kapott egy segítséget, mert a bárányt kellett föláldoznia, és nem a fiát. Itt nem jött a szabadító angyal. Végig kellett szenvednie Fia halálát nagy hittel. De benne volt a remény is. A remény, hogy a kereszthalál nem lesz az utolsó szó az üdvösség történetében. Mert Isten a megváltásunkat a föltámadással teszi teljessé. Az ószövetségi írások is már halvány reményt adtak erre vonatkozóan Izaiásnál, a Szenvedő Szolgáról szóló énekben, hogy a bárány, akit megkínoznak, szenvedni fog, de majd látja a győzelmét is. – Hitte Mária, hogy Isten hatalma erősebb a halálnál. Ez volt reményének a megalapozása. A szeretete, az anyai szeretetnek a teljesévé vált ott a kereszt alatt, mert szerette Fiát. Mindenkinél jobban szerette, hiszen a természet rendjében egyedüli módon csak őtőle származott testi létében a mi Urunk. Állt a Szűz Mária, állt Fia mellett, de még mindig megmaradt a nagy kérdőjel, hogy miért kellett ennek így történnie. Ma sem tudunk olyan választ adni, ami minden belső vívódásunkra, kérdésünkre választ adhatna, ami az emberi értelmet úgy kielégítené, hogy többé már nem lenne kérdése. Hiszen nem is az emberi értelemhez méretezett az Isten üdvösség-terve. Mert ha Isten üdvösség-terve a mi emberi értelmünk szerint egy forgatókönyvet valósított volna meg, akkor a Megváltó eljött volna, egyre jobb sorsa volna általa az embereknek, és itt már megvalósult volna a Mennyország. De nem így történt. Erre mondja Szent Pál apostol: Isten oktalansága bölcsebb az emberek bölcsességénél, és Isten gyöngesége erősebb az emberek erejénél. Nem a mi elgondolásunk szerint történt mindez. Ez a hit mélységes titkához, misztériumához visz el bennünket. Annyit azonban látunk, hogy van szenvedés a világban, mérhetetlen sok. És mindazok, akik szenvedésükben, legyen az testi vagy lelki, hinni tudnak, másként szenvednek. Van valami belső tartásuk és reményük. Thomas Mann mondta annak idején: akit megkínozta, az örökre elveszíti a hitét az emberségben. Igen. Ha nem Krisztus lelkületével próbáljuk meg a gonoszságot földolgozni. Krisztus a kereszten üldözőiért is imádkozott: Atyám! Bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Krisztus épp az ellenkezőjét tette. Ott ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem. Az első nagypéntek óta a hívő ember személyes passiójában, ami előbb-utóbb mindenki elér, már nincs egyedül. Ha nincsenek körülötte emberek, akkor sincs egyedül, ha a megfeszített Krisztust fölidézi lelki szemeivel és rátekint. Rátekint, és úgy indul el, ahogy Karl Rahner, a nagy hittudós mondta: a keresztény ember ilyenkor a Megfeszítettre néz és elindul. A többi az Isten titka. A kereszt áll, a világ forog és változik. Beleállt Krisztus keresztje ebbe a világba most már kitörölhetetlenül. Összekötötte Istent az emberiséggel, és vízszintes szára jelzi, hogy átkarolja szeretetével az embert. Ezért is a kereszt előtt mi hódolunk nagy tisztelettel és szeretettel, hiszen a megfeszített Krisztust, az értünk meghalót juttatja eszünkbe: így szeretett bennünket az Isten, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen. Az Õ szeretete szeretetet kíván szóval, a lélek rezdüléseivel és tetteivel. A mai nagypénteki liturgiánk, kereszthódolatunk, a passión való elmélkedés, könyörgéseink segítsenek bennünket abban, hogy ha mi is keresztúton járunk, akkor azt Krisztus lelkületével tegyük, rátekintve, és tudjuk imádni akkor is, mint ahogy minden keresztúti állomás acclamaciójával, fölkiáltásaival imádkozzuk: „Imádunk Krisztus és áldunk téged, mert te a szent kereszted által megváltottad a világot.” Amen. Forrás: Dr. Bábel Balázs

Kövessen minket a Facebookon is!

Címkék: Szenteste Alapítvány