Levél az örök vadászmezőkről

Hathetes voltam, amikor magatokhoz vettetek. Sokat játszottam a gyerekekkel, és nagyon boldog voltam veletek. Ahogy fejlődtem, egyre nőtt a mozgásigényem, és vele együtt az étvágyam is. Nagy kutya lettem, nem olyan aranyos, mint pici koromban. A gyerekek már nem akartak játszani velem. Ha odamentem hozzájuk egy simogatásért, sokszor még belém is rúgtak… Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Nagyon boldog voltam. Végre! Hónapok óta először mást is látok a kennelen kívül. Egy autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Vidáman futottam utána, de mire visszaértem, ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesve rohangáltam a kocsik között a labdával a számban. Az autók dudáltak, de olyan is volt, amelyik rágyorsított... Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon. A fájdalomtól nem tudtam felállni. Nagy nehezen kikúsztam az út mellé. Körülöttem minden sötét volt és véres. Féltem. Fáztam. Egyre jobban. A labdámat még mindig a fogaim között szorítottam. Biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem, de hiába nyüszítettem, nem jöttetek. Sok idő telt el, amíg odajött hozzám valaki. Nem törődött a vérrel, betett az autójába. Amikor megálltunk, egy fehérköpenyes férfi szaladt a kocsihoz. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki csak 15 perce ismert, elfordította a tekintetét, és megölelt. Csak azért engedtem el a labdát, hogy megnyaljam a kezét. Ezzel tudtam „megmondani” neki: köszönöm. Aztán elaludtam. Már nem félek. Nem is fázom. És már semmi sem fáj…