Dr. Bábel Balázs emlékbeszéde az Aradi Vértanúk kivégzésének 160. évfordulóján
Képgaléria
Sokszor és sokféleképpen méltatták az elmúlt 160 év alatt az Aradi Vértanúkat.
Mindent elmondtak arról, ami történt szinte óráról órára rögzítették az eseményeket. A visszaemlékezések szemüvegén át kerültek be a nemzet panteonjába, és ami megtörténik még a szentek galériájában is, a sablonok által meg is merevednek.
A történelem, akkor az élet tanítómestere, ha életre kelnek a hősök a magunk szívében valóságban megismerjük őket, s így vonzanak bennünket példájukkal. Az emberek nem fehérek vagy feketék jellemükben, „hiszen hitünk szerint az egy Szűz Máriát kivéve mindenkinek van árnyéka, amit az emberi gyarlóság vet”. Kellő önismeret és élettapasztalat után ez magától értendő.
Szabad legyen személyessé tennem ezt a megemlékezést, hogyan élnek ők bennem. Neveltetésem okán korán megismertem őket, általános iskolás koromban fel tudtam sorolni nevüket. Csak közbevetőleg mondom, hogy kísérletet tettem mai felsőtagozatos általános iskolásokkal; egy sem tudta elsorolni nevüket. Az Aradi Vértanúk és 48-as hősök a hazaszeretet étoszává alakultak bennem.
Piarista diákként abban az iskolában tanultam, amelyben Klapka György is, Erdősi Imre atyának a branyiszkói hősnek egykori szobája fölött hirdette az emléktábla a hazaszeretet szép példáját. Egri szeminarista koromban a mai Magyarországon egyedül eltemetett aradi hősnek, Lenkey Jánosnak a sírját látogathattam és azt is tudtuk Knézich Károly árváit Bartakovics egri érsek nevelte fel.
Pestre kerülve ugyancsak találkoztam a forradalom és szabadságharc szép emlékeivel az egykori növendékek mint a legtöbb szemináriumból beálltak a szabadságharc hadseregébe, és egy gyalogjárásnyira közel volt a Batthyány örökmécses, ahová nemcsak október 6-án látogattam el. Egyik kápláni helyemen, Tápiószecsőn abban a szobában laktam, amelyben Damjanich János tábornok lakott a Tápió menti harcok idején.
De itt kezdődött a vihar a lelkemben, hiszen a Historia Domus-t olvasgatva rábukkantam arra, hogy a tápiószecsői és a kókai papot Damjanich János kivégeztette. Most már tudjuk, hogy egy nagy félreértés volt Damjanich részéről, illetve a falu ármánykodásából is került sor a kivégzésre. Ott még találkoztam egy hosszú életű asszonnyal, aki 100 év fölött volt már, akinek nagyapja ott volt a tápiószecsői pap – Dr. Mericzai János plébános – kivégzésén, nagypénteken.
Valami olyasmit éltem át akkor, mint amikor gyermekkoromban megtudtam nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Ezt az élményemet az is kiegészítette, hogy a 130. évfordulóra jelent meg Katona Tamás szerkesztésében az Aradi Vértanúkról szóló dokumentumkötet, amit a legalaposabban áttanulmányoztam, ami ismét csak arról adott tanúságot, hogy a XIX. század emberei nem Jókai Mór által ábrázolt személyek voltak, csak jók és csak rosszak, hanem emberek, akikben mind a két tulajdonság keveredett.
Csakhogy mindig azt kell néznünk, hogy egy ember miként fejezi be az életét. Így volt ez már az ősegyház idején is, amikor véleményt mondtak egy-egy Krisztus követőről. Azt írja a Zsidókhoz írt levél szerzője: „emlékezzetek meg elöljáróikról, akik az Isten szavát hirdették nektek. Gondoljatok életútjuk végére, és kövessétek őket a hitben.”
A futónál is az a fontos, hogyan érkezik a célba. Most már, hogy abba a korba értem, amibe a legidősebb aradi vértanú, sőt el is hagytam azt, mindent megértek az emberről és a katonáról, s ebben az is segít, hogy életemből négy évet töltöttem laktanyában kettőt, mint közlegény, kettőt civilként, de főtisztek és tábornokok között. A katonai tetteik méltatását meghagyom a hadtörténészeknek.
Amit emberileg papként – érsekként nagynak látok az az, amit az őket halálba kísérő lelkészek is láttak Bardócz Sándor, Marchot Ede, Sujánszky Eusztách, Winkler Brúnó és a református Baló Béni, Szombati Balázs ortodox lelkész. Egy-egy mondat az utolsó napoknak a tettei, kívánságai, a kivégzés árnyékában tanúsított magatartásuk hasonlítanak ahhoz az eseményhez, amikor egy film utolsó kockáit látjuk, állóképpé válik és maradandóvá emlékezetünkben, ami fölött a hétköznapokban és a folyamatosságban elmennénk.
Aulich Lajos ezt mondta a halála előtt: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.”
Kiss Ernő a pápai Krisztus Rend lovagja kéri, hogy imádkozzanak lelkéért és ezt mondta: Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz –e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.
Poeltenberg Ernő megcsókolta bajtársait és az őt vigasztaló papot és úgy búcsúzott. Leiningen-Westerburg Károly írta a legszívszorítóbb leveleket a siralomházból a feleségének a jobb világban és a viszontlátás reményében. És amikor könnyezni látta a vigasztalására kimenő Winkler Brunót, aki később maga is börtönbüntetést szenvedett, akkor ezt mondta: imádkozzunk tisztelendő urak, együtt, hisz mindannyian keresztények vagyunk mivel hogy egy Atyának gyermekei vagyunk.
Dessewffy Arisztid: tegnap hősök kellettek, ma mártírok… így parancsolja ezt hazám szolgálata.
Láhner György így fejezte be: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.
Lázár Vilmos: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.” Gondoskodott saját gyászmiséjéről is, a börtönéből írt levelében megjegyzi feleségének: „a papnak adtam egy aranyat misére. Isten veled!”
Nagy-Sándor József: sztoikus nyugalommal tűrte a halált, s ezt mondta a hóhérnak: Hodie mihi, cras tibi. De előtte még megállapította: „de rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”
Schweidel József feszülettel kezében halt meg és ezt kérte Bardócz minorita atyától: „Kezeim között akarom tartani s vele meghalni, s ha már meghaltam, ne irtózzék kezeim közül kivenni s aztán majd fiamnak átadni”.
Knézich Károly legkevesebbet szólt, mindvégig imádkozott.
Török Ignác: „nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Õt szolgáltam.”
Vécsey Károly, akit utolsónak akasztottak fel, a csatában sokszor személyes ellenségének tartott és már meghalt Damjanich János kezét megcsókolta mintegy bocsánatot kérve. A halála előtti órában ezt mondta: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”
Damjanich János mintha csak a két lelkész halálát is jóvá akarná tenni, börtönében katolikus hitre tért, megvallotta a katolikus hitet és meggyónt. Az Aradi vértanúktól származó legszebb imádságot hagyta ránk, amit minden október 6-án rájuk emlékezve értük is imádkozunk, az imát így fejezi be: „Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Amen.”
Az imádság ma is időszerű, mert Magyarország nagy szerencsétlenségbe süllyedt. Mindazokért, amiért a szabadságharc hősei küzdöttek még ma is küzdhetünk a nemzet szabadságáért, a nemzet sorsának jobbra fordulásáért. Ma is ki vagyunk szolgáltatva a nagyhatalmaknak, de még attól is rosszabbnak a személytelen pénz uralmának. Nem hadsereget küldenek ránk, hanem a karvaj tőkét. Félő, hogy a nemzet is olyan sebet kapott, amitől csak hosszú idő múltán tud kigyógyulni. Az összetartozás szálait nem csak kívülről, hanem belülről is tépik. Tanúi vagyunk annak, mint „oldott kéve széthull nemzetünk”.
A hazaszeretet már csak a legjobbakban él, akik helyesen nem mások ellenében, hanem a népünk javáért élik meg azt. Ma az Európai Unióban sem könnyű Magyarország határain kívül magyarnak lenni, de mindazok, akik őrzik kultúrájukat, anyanyelvüket és a szülőföldjükön maradnak, a nemzet és hazaszeretet hősi fokát mutatják meg. Az ország határain belül lévőknek pedig mindent meg kell tenni azért, hogy elszakított nemzettársaik érezzék és kézzel foghatóan is megtapasztalják a segítségnyújtást minden nehéz helyzetben.
A levert szabadságharc után azok az emberek, akik megmenekültek a haláltól, de sokszor börtönbüntetést szenvedtek az Akadémia lapját az Új Magyar Múzeumot ezzel a fejléccel indították: „Peragit tranquilla potestas / Quae violenta nequit” (Véghez viszi a csendes erő, amit nem tud az erőszak). Az 1848-49-es szabadságharc hőseinek a példája ma ezt üzeni nekünk, hogy jelen helyzetünkben ellenállva a globalizáció elnemzetietlenítő hatásának, így cselekedjünk nemzetünkért.
Az Aradi Vértanúk utolsó tettükkel azt bizonyították, hogy másokért éltek. Áll rájuk is Jézus szava: „senki sem szeret jobban, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).
A szentmise után elmegyünk a kivégzés helyére. Kegyelettel, imádsággal és azért, hogy példájukból erőt merítsünk. Garai János sokat idézett verse jut eszünkbe a vesztőhelyen: „csak törpe nép felejthet ős nagyságot, /a lelkes visszajár ősei sírlakához, /gyújt régi fénynél új szövétneket.”
Ez a beszéd Aradon a Minoriták templomában hangzott el. 2009. okt. 6-án.
Forrás: Bábel érsek
