Elmagyarázták, mit festenek a házamra
Képgaléria
Bódvalenkére, egy abaúji törpefaluba a házak falára festett hatalmas, színes freskókkal szeretnének turistákat csalogatni. Turisták ugyan egyelőre nincsenek, ahogy közintézmények, étterem, panzió, de még kocsma sem, a festmények mégis beindították a falubeliek életét. Több lett a közmunka, tisztább lett a falu, de a lakók egy része nem hisz abban, hogy a színes képektől jobb lesz neki.
Bódvalenkén 180 ember lakik. Közülük kettőnek van munkája: Bélának, aki vasutas és Ilonkának, aki hivatalsegéd Toboz Gyula polgármester mellett. Egyébként a polgármester is vasutas, de a szomszéd településen, mert csak ott van vasút. Másodállásban viszi Bódvalenke ügyeit, nem is lakik a faluban.
A törpetelepülést egyetlen út szeli keresztül, aminek Szabadság a neve. Miskolc, majd Edelény felől egy nagyobb dombot kerülve érjük el Bódvalenkét, az első ház falán harmincszor tízméteres, színes freskó fogad. A képen a környező hegyek között széles szárnyú angyal röpül színes pónilovak között. \"Először csak egy lovat akartam, de jöttek a gyerekek, mondták, nekik is kell ló. Fogtam egy sablont, mondtam nekik, annak lesz lova, aki ezt körülrajzolja\" - mondja az alkotó, Horváth János festőművész, akivel Miskolctól utazunk egy autóban. Ott dolgozik a Tiszai pályaudvar villanyszerelőjeként.
Közhasznú tisztaság
A Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi részén, a középkori Torna, később Abaúj-Torna vármegye területén található település az Északi-középhegység csereháti szakaszának lábánál fekszik. A lakosok közül szinte mindenki roma. A rendszerváltás előtt még volt munka errefelé, akkor még működtek a borsodi szénbányák és üveggyár is volt a közeli Sajószentpéteren, az ipar a helyi cigányoknak is adott lehetőséget. A rendszerváltás óta azonban szinte egyáltalán nincs munkalehetőség, a mélyszegénységben élő helyieknek kizárólag a közhasznú munka és a háztáji gazdálkodás jelenthet könnyebséget, az általunk megkérdezett gyerekek varrónői vagy kőműves szakmáról álmodnak. „Az emberek jól megvannak egymással itt, csak szegények. Nem az a lényeg, hogy ki a cigány és ki nem az, a lényeg az, hogy, kinek van kenyere” – mondja az egyik helyi lakos a rendezett főutca buszmegállójában, a gyerekét várja, hogy hazaérkezzen az iskolából.
Pásztor Eszter, egy budapesti fordítóiroda munkatársa három hónappal ezelőtt érkezett ide, hogy egy Egyiptomban látott ötlettel felvirágoztassa a bódvalenkeiek életét. „Két éve ismerkedem a mélyszegénységgel, akkor jártam először Bódvalenkén. Egy barátnőm mutatta meg a falut, azelőtt nem tudtam, milyen az igazi nyomor, a mindentől elmaradó, kilátástalan helyzet. A felméréseink szerint itt havonta tizenhatezer forintból élnek az emberek. Azelőtt én nem is nagyon beszéltem szegény emberrel. A nyolcvanasak évek óta tolmácsként dolgoztam, politikusoknak, kormányoknak tolmácsoltam. Tizenöt éve, amikor Egyiptomban utaztam, a sivatag közepén egy víz és infrastruktúra nélküli faluban, amelynek nagyon szegénynek kellett volna lennie, azt láttam, hogy az emberek nem annyira szegények. A falakra naiv festészeti alkotásokat festettek, amelyek vonzották a turistákat, akiket aztán etettek, itattak, elláttak a helyiek, így engem is” – mondja a falu közepén álló, Freskófalu feliratú ház előtt. Csinosan szabott, világosszürke nadrágkosztümjében ennél jobban nem is tűnhetne ki a falu környezetéből, itt dolgozik az Európa Műhely Kulturális és Közművelődési Társaság projektvezetőjeként.
Pásztor ötlete az volt, hogy a színes freskókkal díszített házfalak Bódvalenkére csábítsák a turistákat a közeli Aggtelekről, és a helyiek a turisták jelenlétével vendéglátásból, ajándéktárgyak készítéséből profitálhassanak. Bódvalenkén nagyjából nyolcvan ház van, Pásztor Eszter és kollégái eddig tizenhét freskóra gyűjtöttek pénzt magánszemélyektől és piaci szereplőktől, amelyből kilenc el is készült. A freskókért a ház lakói nem kapnak pénzt, és a képeket az egyiptomi példával ellentétben nem is ők, hanem roma festőművészek készítik.
Horváth János épp a közeli, faluvégi ház oldalát festi, alkotásának egyik végén menekülő angyalokat látunk, a túlsó végén viszont az látszik, hogy az angyalok igyekezésének irányában nincs út. „Hová meneküljünk, ha mások már onnan menekülnek, amerre mi mennénk?” – a festőművész szerint erről szól az alkotás. A kilenc kész festmény közül van, amelyik roma eredetmesét mutat be, van, amelyik egy gigantikus, kitárt kezű alakkal a befogadásról szól, a főutca közepén álló ház falán lévő munka pedig a kislétai gyilkosság roma áldozatainak állít emléket.
Freskójövő
A társaság megjelenése alkalmi munkát teremtett a faluban, Anikóval találkozunk, épp diót szedett a férjével és a fiával, ő például mosodát nyitott, négy másik asszony pedig felváltva főz a társaságnál dolgozókra. A feltűnően takaros utcák és közterek arról is árulkodnak, hogy Pásztor Eszter megjelenése nyomán a közmunkalehetőség is több lett, ugyanis társasága pénzt adott az önkormányzatnak. Így Bódvalenke is pályázhatott az Út a munkához közmunka programra, amelyben a bér 95 százalékát állja az állam, öt százalékot pedig a helyi önkormányzatnak kell hozzátennie. Korábban a faluban erre az öt százalékra sem volt keret, a társaság segítségével azonban az utóbbi hónapokban 10-12 embernek lett átmenetileg dolga és valamennyi pénze.
További munkalehetőség adódik nemsokára a telepfelszámolási programnak köszönhetően is, amelyre szintén az önkormányzattal közösen pályázott az Európa Műhely Kulturális és Közművelődési Társaság. „A Bódvalenke határában lévő lápos területre épült házakat fogják felszámolni, az ott élők összekomfortos házakba költöznek. Minden olyan munkát a helyiek fognak végezni, ami ezzel kapcsolatban lehetséges. Életveszélyesek ezek a házak, ráadásul közegészségügyi szempontból is bajosak, egy ásónyomra van a talajvíz, így vécéket sem nagyon lehet ásni” – mondja Pásztor Eszter. A telepfelszámolási program jól hangzik, mégis feszültséget hozott a faluba, a helyiek ugyanis azon aggódnak, ki hová fog költözni, és kinek a házát vásárolja fel az önkormányzat, hogy beköltöztethesse a lápon élőket. „Nem nyilatkozom, én egy senki vagyok, majd ők megmondják a tutit” – bök mérgesen a fejével Pásztor Eszter irodája felé egy asszony.
A falubelieket tehát megosztják a történések, van, aki boldog a fejleményektől, mások azonban szkeptikusok, nem hisznek abban, hogy a freskók bármiben segíteni tudnak. „Lássuk meg, hogy mi lesz. Már így is van változás, híresek lettünk, sok forgatócsoport jön, de egyelőre én nem érzem a saját bőrömön, hogy bármi történne” – állítja az egyik falubeli. Valóban nagy a nemzetközi híre a falunak, a Reuters hírügynökség a BBC, de még az arab Al Jazeera is járt itt forgatni.
A társaság mindent megpróbál, amivel fellendítheti a falusiak életét: gombaszárítót, fafaragó műhelyt, minivarrodát tervez és napközbeni gyerekfelügyeletet is vállal. A falu kihalt, a négy számítógépet tartalmazó teleházban a legnagyobb az élet, itt hattól tizennyolc éves gyerekek Youtube-számokat üvöltetnek, tánclépéseket gyakorolnak. Bódvalenkén Shakira és Nótár Mary a nyerő.
Szép lett a fal
Ganyi Magdolna házán már készen van a freskó. „Nekünk ez komoly haszonnal járt, mert levert, csúnya fal volt a helyén, amit a festmény előtt rendbe hoztak” – mondja halkan a konyhában, mert a szomszédos nappaliban a két gyereke a tévé előtt alszik. Megkérdezem, nem irigykednek-e a többiek az alkotásra, ami a házának oldalát díszíti. „Nem irigykednek, sőt, sokan nem is akarják, hogy nekik is legyen. Mi örülünk neki, szép lett, el is magyarázták nekünk, hogy mit festenek, mert ehhez mi nem értünk” – teszi hozzá.
„Egyelőre nem tudtunk elegendő jövedelmet generálni, így még mindig sokan nem hiszik el, hogy ez egy élhető falu lesz, pedig én teljesen biztos vagyok benne. Mindenesetre már így is megváltozott a helyiek hozzáállása” – mondja Pásztor Eszter, majd a szomszédos faluba szalad egy kölcsönflexért, hogy az egyik bódvalenkei családnak korábban szerzett kályhát segítőivel szét tudja szedni.
Festett házfalak máshol
A dél-afrikai Ndebele törzsek tagjai geometrikus ábrákkal festett házaikról lettek híresek. A 19. század végén, amikor elvesztették a búr farmerekkel vívott háborút, szomorúságukban és áldozataiknak adózó gyászukban kezdték el kifesteni a házfalakat. Az alkotások, a színek a törzsek különböző közösségei közötti kommunikációban is szerepet játszottak, ezt ugyanis a búrok nem értették, ártatlan művészeti alkotásoknak gondolták őket.
A házak színes díszítése a núbiai kultúrában is komoly szerepet kap, és a bódvalenkei és Ndebele-házakhoz hasonlóan ott sem csupán művészeti értékkel bír. Núbia háromnegyede a mai Szudán, negyede a mai Egyiptom területén található. A núbiai házak bejáratát, a bawabát díszítik geometrikus és figuratív ábrákkal, amelyek szimbolikája a házban lakó családhoz szorosan kötődik.
