A nagyszülőktől a bársonyszékig
A sorozatunkban eddig megszólaltak közös ismertetőjele az volt, hogy olyan közismert kecskemétiek, akik nem is igazán kecskemétiek. Vagyis nem itt születtek. Ebben most kivételnek számít dr. Zombor Gábor polgármester, hiszen 1964-ben a hírös városban látta meg a napvilágot. Ám sorsa abban közös a cikksorozat többi főszereplőjével, hogy eddigi életének jelentős részét máshol töltötte. Ugyanis Kiskunfélegyházán nőtt fel, majd a szegedi egyetemi évek után sokáig a megye déli határvidékén gyógyította a betegeket, s kilenc éve a fővárosból került vissza Kecskemétre, a megyei kórház élére. 2006-tól a Fidesz országgyűlési képviselője, szülőhelyének polgármestere. Ám mostanában az a hír járja, hogy hamarosan ismét elhagyja városunkat…
Négyszemközti beszélgetésünk elején, a gyökereket kapargatva, büszkén, szeretettel beszél a felmenőiről. Különösen a nagyszüleiről, akiknek védőszárnyai alatt kissrác kora telt, mivel szülei hamar elválltak. Anyai nagyapja katonatiszt volt, aki abban a kőszegi katonai alreálgimnáziumban tanult, amelyről Ottlik Géza a huszadik századi magyar irodalom egyik legjelentősebb regényét írta, Iskola a határon címmel.
- A második világháborút követően, amikor nagyapám hazatért a hadifogságból, elvették minden vagyonát, majd kitelepítették, hiszen a Rákosi rendszer ellenségének számított, mint a katonai akadémia tanára, illetve Horthy egykori tisztje. Úgy kerültek vissza édesanyámék Kecskemétre, hogy befogadta őket nagyapám nővére a Nagykőrösi utcai lakásába. Végül a papa a szőlészeti kutatóintézetben talált kétkezi munkát, ahol hamar felfigyeltek a műveltségére, és komoly hasznát vehették, hogy négy idegen nyelvet is beszélt. Ezt csak azért mesélem el, mert nagyszüleim mellett eszméltem rá erre a világra, amelyben a kommunista rezsim kirekesztése jutott nekik osztályrészül. És ahol ellenségként kezelik az embert, ott nincs viszonozható megértés, szimpátia. Nem azt mondom, hogy gyűlölte a régi rendszert nagyapám, inkább azt, hogy soha nem tudta megbocsátani, amit a kommunisták ezzel a néppel tettek, önmagát is beleértve. És a sok-sok emlékekkel együtt, ez az életérzés is belém ivódott...
Félegyházi évek
- Közben ingáztam a kecskeméti és a félegyházi nagyszüleim között. Utóbbiaknál egy homlokegyenest más közeg, más életfelfogás volt jellemző, hiszen Zombor nagyapám kubikosként, a nagymamám pedig, piaci kofaként dolgozott. Egyszerű, de nagyon meleg lelkű emberek voltak ők, bőségében a népi bölcsességnek és a szeretetnek.
A kisfiú, Zombor Gábor kétlakisága néhány évig tartott, ekkorra sikerült megállapodniuk szüleinek az elhelyezéséről, s végleg Kiskunfélegyházára, az édesapja új családjához került. Ma is hálás édesapjának, aki sajnos már nem él és nevelőanyjának, aki tényleges édesanyja, gyermekei igazi nagymamája lett. Ma úgy látja, hogy a sorsa már akkor megtanította a toleranciára, amikor még fogalma sem volt arról, hogy ez a szó mit jelent. Lakótelepen nőtt fel, annak minden előnyével és hátrányával. A sportot mindig szerette, akár iskolai, egyesületi keretek között űzve a labdát, akár lent a téren, a haverokkal. S remek képességekre utal, hogy ezzel együtt kiválónak bizonyult minden tantárgyból – biológiából az országos döntőig jutva -, s kitűnő eredménnyel érettségizett.
- Édesapám a helyi műanyag gyár egyik alapítója és vezetője volt, egy igazi műszaki ember, akinek a saját műhelyében sokat segítettem. Mégsem vonzott igazán ez a pálya. A tanáraim útmutatására, biztatására, illetve egy barátságnak köszönhetően választottam végül hivatást, a szegedi orvosi egyetemre jelentkezve érettségi után. Nyári estéken, a közeli gimnázium udvarán gyakran összejött kosárlabdázni néhány tőlem jóval idősebb srác, aki magas termetem miatt bevettek a csapatba. Ott haverkodtam össze Garai Pistával, aki akkor orvosi egyetemista volt. Az ő biztatására mentem el a nyári szünidőben beteghordozónak a helyi kórházba dolgozni. Ez a barátság és az első kórházi tapasztalataim is közrejátszottak a pályaválasztásomban.
Kettészakadt politikai életünk rossz beidegződései miatt tátom el a normálisnál nagyobbra a számat, amikor tisztázzuk, hogy fideszes politikusként azt a dr. Garai Istvánt emlegeti barátjaként, aki ma az MSZP félegyházi országgyűlési képviselője. Jó orvosként gyorsan diagnosztizálja, mi okozta a kóros átváltozást ábrázatomon, s egy fél mosollyal megnyugtat, hogy nála a barátság nem feltétlenül pártállás függvénye. Egyébként sem politizált még akkoriban, sőt az egyetemi évek alatt sem, hiszen rengeteg volt a tanulnivaló, a tanárok követelte penzum. Másra nemigen maradt idő, kivéve persze a sportot és a szerelmet. Gyógyszerész feleségét az egyetemen ismerte meg, s azóta is meghitt boldogságban nevelik négy szép gyermeküket. Az első akkortájt született, amikor végzett. Protekció híján, a cum laude minősítésű diplomája is kevés volt ahhoz, hogy bármilyen orvosi állást kapjon Kecskeméten, a megyei kórházban, ahol előtte a szigorló évét töltötte, s ahová egy évtizeddel később főigazgatónak érkezett.
Délvidéki szolgálat
- Visszaterelt a sors Félegyházára, és a helyi kórház szülészetén kezdtem el dolgozni. Nem sokkal később behívtak katonának, és ott hallottam az egyik barátomtól, hogy Kunbaján orvos-gyógyszerész házaspárt szolgálati lakással, meg igen jó fizetéssel várnak. Belevágtunk, és egy teljesen más élformát kellett megszoknom a déli határvidéken. Állandó 24 órás ügyeletben voltam, s mobiltelefon híján, sürgős esetben biciklis futár rohant utánam, ha kitettem a lábamat a rendelőből. Tetőzte a gondjainkat, hogy közben kitört a délszláv háború, s mi pár száz méterre laktunk a határtól. Odahallatszottak az ágyúdörgések, özönlöttek a menekültek, s olykor átbóklásztak a zöldhatáron a szerb milicisták. Mindezek ellenére, egyfajta szakmai önbecsülést köszönhetek a Kunbaján töltött ötéves szolgálatnak. Hiszen sok mindent megtanultam ez idő alatt. Mindenek előtt azt, hogy diagnosztikai háttér nélkül, egy orvosi táskával is rengeteg problémát meg lehet oldani. Ott 36 ezer emberre jutott egy mentőautó, és súlyos esetekben nekem kellett életben tartanom a beteget addig, amíg a segítség megérkezik. Számtalanszor kellett gyorsan és jól dönteni úgy, hogy közben tudtam, minden felelősség az enyém, senki másra nem mutogathatok. Ráadásul faluhelyen, ahol mindenki ismer mindenkit, az orvosnak nem csak a betegségükről beszélnek az emberek, hanem minden gondjukról-bajukról, amikre persze, nincs gyógyír a táskádban. Olyan is előfordult, hogy a részegen dühöngő apukához nem a körzeti megbízottat riasztották, hanem engem, s egy felém hajított baltával köszöntöttek, amikor átléptem a küszöböt…
- Kunbaján kezdtem el politizálni, ahol egy 15 fős baráti társasággal alapítottuk meg a helyi Fidesz szervezetet. Az 1994-es választások után megyei képviselő lettem, és nem sokkal később a pártom megyei elnöke. Egyre több értekezletre, megbeszélésre kellett járnom Kecskemétre és Budapestre, közben két szomszédos falu orvosa is sokáig betegeskedett, akiket folyamatosan helyettesítettem. Egy idő után azt éreztem, hogy képtelen vagyok már mindenhol minden elvárásnak tisztességesen eleget tenni, s mivel a nejem bajai, úgy döntöttünk, hogy ott folytatjuk az életünket.
A nyugalom szigetén
- Itt egy nagy amerikai gyógyszergyár magyar leányvállalatának a tudományos munkatársa lettem, ami ugyancsak rengeteg utazgatással járt, elszakítva a családtól, holott akkor született meg a harmadik gyermekünk. Végül úgy határoztam, hogy egy időre félreteszem a politizálást, lemondtam a megyei elnökségről, és a Bajai Polgármesteri Hivatalnál helyezkedtem el, mint egészségügyi referens. Hatáskörömet tekintve, egyfajta összekötő lettem az önkormányzat, a helyi kórház és a szakminisztérium között, megismerve az egészségügy és a közigazgatás kacifántos kapcsolatrendszerét.
Miközben a Sugovica-parti városról mesél, némi nosztalgia érződik szavaiból. Máig úgy emlékszik vissza Bajára, hogy az a nyugalom szigete volt, békés, baráti viszonyok között élhetett a korábbi zűrös évek örökös ügyeletei, rohanásai, bizonytalanságai után. Hivatalnokként újra több ideje jutott sportolni, horgászni, sőt még arra is, hogy jogi másoddiplomát szerezzen a pécsi egyetemen. És nagyobb nyugalom vette körül egyre népesebb családját is, hiszen egy házban laktak felesége szüleivel, akik mindenben segítettek, ha kellett.
Újabb kihívások
Három év múlva mégis feladta Zombor Gábor ezt a meghittebb életformát, egy újabb kihívásért: Elfogadta egy óriási cég, a Fővárosi és Pest Megyei Egészségbiztosítási Pénztár felkínált igazgatói székét. Ami alig melegedhetett meg alatta, hiszen egy esztendővel később kinevezték a kecskeméti megyei kórház élére. Hazaérkezett.
- Kétségtelen, hogy volt bennem némi szorongás. Nem szakmai szempontból, hiszen egy ilyen intézmény vezetésére elég jól felvérteztek a bajai hivatalnoki évek, illetve az egészségbiztosítási pénztár élén szerzett ismerek. Jól átláttam már e szakterület finanszírozási, menedzselési, közigazgatási, jogi összefüggéseit, lehetőségeit. Inkább az birizgált bennem kételyeket, hogy egy kívülről érkező, „ejtőernyős” új főnököt egy ilyen nagy, hierarchikus rendszerben egyáltalán hajlandók-e elfogadni. Szerencsére már az első napokban kiderült, amikor elmondtam az elképzeléseimet, hogy azok nemigen különböznek a kórház vezető orvosainak véleményétől, meglátásaitól. Mindenkinek egészséges önállóságot ígértem és adtam a maga szakterületén, s teljesen kizártuk a politikát a kórház falai közül. Hiszen senki nem attól jó sebész, jó belgyógyász, hogy melyik párt tagja, vagy melyik vallási felekezethez tartozik. Ezeket magánügyekként kell kezelni egy ilyen intézményben, másként nem működhet normálisan, nem lehet eredményes. Márpedig egy főnököt az eredmény minősít elsődlegesen.
És Zombor Gábor büszkén elmondhatja, hogy eredményekből nem volt hiány a megyei kórházban főigazgatósága alatt. Szép szakmai díjakat, elismeréseket nyertek, a nyomorúságos egészségügyi rendszerben is nyereséges volt az intézmény, jelentős fejlesztéseket tudtak megvalósítani, viszonylag normális béreket, juttatásokat adhattak, s ami a legfontosabb: nyugodt körülmények között folyhatott a gyógyító munka. Nem véletlen, hogy amikor 2002-ben a szocialisták vették át a hatalmat a kórházat fenntartó megyei közgyűlésben, komolyan fel sem vetődött, hogy leváltsák a fideszes főigazgatót.
- A városi és a megyei önkormányzattal is jó kapcsolatot ápoltam. Vagyis, ha a kórházról volt szó, akkor annak falain kívül sem játszott nálam szerepet az, hogy ki melyik párt tagja. Az ügy volt a lényeg, az egészségügy, amelynek eredményességéért, fejlesztéséért csak összefogással lehet ma is eredményesen küzdeni.
Polgármesterré választva
Ez a szemlélet valóban példa lehetne a kétarcúan egymásra acsargó magyar politikai közéletben. Csakhogy a sikernek, az okos politizálásnak, s az ezekből eredő népszerűségnek is megvan a maga keresztje. Hiszen a 2006-os választásokon a közkedvelt kórházi főigazgató lett a Fidesz aduásza, leghitelesebb jelöltje a polgármesteri székért folyó küzdelemben. Sokan azt rebesgették, hogy beáldozta a párt Zombor Gábort a választási siker érdekében. Ezekre a négyszemközti felvetésekre így reagál az érintett:
- Kétségtelen, hogy egy ilyen döntést megelőzött bennem némi vívódás. De három szempont volt, ami miatt nyugodt szívvel, emelt fővel állhattam fel a főigazgatói székből. A legfontosabb, hogy egy stabil struktúrát, egy jól működő kórházat hagyhattam magam mögött, és nem holmi csőd elől menekülve távoztam. A másik, hogy a Fidesz legfelsőbb szintjéről kaptam a felkérést, ami számomra nagyon megtiszteltető volt. Harmadik okként pedig, azt említeném, hogy akkoriban úgy éreztem, valami akadozik a megyei közgyűléssel való együttműködésben, vagyis nem volt már ez a kapcsolat olyan zökkenőmentes, mint korábban. Ennek nem ismerem az igazi okát, találgatni meg nem akarok. Tény, hogy a tavaszi országgyűlési választáson, a Fidesz megyei listájáról bekerültem a parlamentbe, s az októberi helyi választásokon elindultam a polgármesteri székért a pártom támogatásával. A helyzet itt is ugyanaz, mint a kórházban volt: kicsi pénzből a lehető legtöbbet megvalósítani. Csakhogy itt más döntési mechanizmusok vannak, szélesebb a feladatok skálája, több a protokoll, a közszereplés, de a legfontosabb – s ebben egész eddigi életemet szerencsésnek érzem -, hogy nem kényszerit alapvetően megváltozni. És persze azt is óriási szerencsének érzem, hogy remek társat, szép családot kaptam a sorstól, akik mellett bátrabban nézhetek szembe mindig minden új kihívással.
Elárulja, hogy amikor hazatértek Kecskemétre, úgy döntöttek a nejével, végleg letelepednek a hírös városban. Már csak a gyerekek érdekében is, hogy ne kelljen állandóan iskolát váltaniuk. Erre előhozakodok egy szóbeszéddel, miszerint Zombor Gábor lesz jövőre az új Orbán kormány egészségügyi minisztere, márpedig akkor ismét költözködniük kell. Elmondja, hogy ő is találkozik időnként ezzel a felvetéssel, azonban az a tapasztalata, hogy ha valakit előzetesen összehoznak valamilyen pozícióval, akkor szinte biztos, hogy végül mást kérnek fel rá. Számára a legnagyobb megtiszteltetés, hogy egy olyan nagyszerű közösség vezetőjének mondhatja magát, mint Kecskemét, ezért a találgatások helyett a polgármesteri feladataira koncentrál. Így zárva beszélgetésünket:
- Megragadva az alkalmat: boldog újévet kívánok városunk minden polgárának!
Koloh Elek
